Oldalak

2015. február 19., csütörtök

Évának, magam helyett

Az ősz hosszú volt, betegesen fordult át a télbe. Valami lázas állapot után mentem műtétre, azzal semmi gondom nem volt, a lábadozást jól viseltem. Közben hagyott itt minket apám. A táppénz utáni első nap a temetésé volt.

Aztán november 20-tól ismét két hét itthon vírusilag. Jól kikaptam. Akkor már éreztem erőm fogytán. A szervezetem is érezhette mert Szenteste már újabb vírus jelentkezett, s velem is maradt ismét két hétre bitangul, makacsul. Se rokonlátogatás, se  kimozdulás, leginkább fekvés és küzdelem a makacs, embert próbáló köhögéssel.

Ezek után mentem dolgozni, kimerülten, fáradtan. A műtétet vártam, hogy végre kipihenhessem magam. Micsoda ellentmondás. A befekvés előtti negyedik napon nagy rendezvény volt, embert próbáló, engem próbáló. Aki rám nézett megkérdezte: fáradt vagy? Hogy nézhettem ki? Hazamentem , lefeküdtem négy napra, hogy műtétre mehessek. Azóta lábadozom.

Eleinte olvastam, behúzódtam, jól elvoltam. Most két napja csak filmeket nézek, van, amit kétszer egymás után. Egy könyv kiakasztott, nem tudok most olvasni. Már sétáltat Zsebi, van ebben fogyókúrás jelleg is, mert Györgyivel szólva én is a vízilovakkal vagyok. Tornázom, lassan véve fel  a gyakorlatokat, mert ha front van, mint tegnap, kifekszem.

Szóval: pihenés, olvasás, embersétáltatás, filmek. Néha telefon, érdeklődés a picibaba után. Akkor most ez dögunalom? Igen, én is elgondolkodtam. Ez lesz, ha nyugdíjas leszek? Viszont érzem azt is, ami van, az sem jó! Nekem már sok, földbe döngöl, elszívja az erőm. A hétvégén már mennem kellett, ill. volt autó, hogy kimozdulhassak, mert már megfulladtam bezárva. Az erdő, a kirándulás az én világom, a kimozdulások. Kellenek. Kellenek más napok, mint a hétköznapok, kell a kikapcsolódás a rutinból, kellenek élmények. (Évek óta nem voltunk nyaralni. Úgy, kicsit hosszan, nem hétvégésen.) Az unokákat féléve nem láttam, keresztezték egymást  a betegségeink.

Nyugdíjba ment kolléganő összehozott egy anyagot, mert mi lenne vele, ha nem foglalkozna semmivel? Mások életének központja az unokák rendezése. A harmadik utazik. Mi a jó? Melyik jobb?

Eddig ( 4 hétig) még gondolni sem akartam a munkahelyre, megmondtam, ha táppénzen leszek, nem dolgozom, ne húzzanak fel. Most kezd kicsit bizsergetni. Szerettem  a munkámat, pár éve már erősen múltidős. Új célok, új feladatok kellenek, érzem. Szerencsére itt van a ház, a kert, lehet tervezni, erőmhöz mérten tenni-venni. Apámat a nyaralója tartotta életben, a kert, a csend és a nyugalom. S nyártól már lesz férj is, közös élet, ember a macskák és Zsebi mellé.Van okom, lehet okom panaszra?


3 megjegyzés:

  1. Most már aztán igazán gyors gyógyulást! Hiszen mindjárt itt a tavasz :)

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a "levelet"!
    Mindnyájunkban benne van a napi rutin, a ki nem mondott gondjaink, a betegségeink, hiányaink... gondolatai, melyek új problémákat szülnek. Aztán álmokat szövögetünk, melyek vagy megvalósulnak vagy nem. Tudjuk is, mi kell, de nem tudjuk megélni. Aztán ezek szinte belénk sülnek.Kapaszkodunk a minden napok szépségeibe is, azokat nagyítjuk, és valóban szépek is, de a hiányt pótló szerepük tudatában ugyanúgy benne vagyunk.
    Van, amikor rosszabb, van amikor jobb, de mindig kapaszkodunk,és próbálunk örülni, mert tudjuk, hogy kell, és sokszor jön csak úgy belülről. Ez utóbbiak széppé teszik a napokat.
    Gyógyulást neked, és szépek az unokák, a pici is egy csoda!
    Szeretettel: Éva

    VálaszTörlés
  3. Jobbulást!

    Új célok, új feladatok kellenek, érzem. - A kulcs már a tiéd... azt kívánom, találd meg hozzá az ajtót, amit kinyit :)

    VálaszTörlés