" Ötven éves voltam, amikor megtudtam, hogy a férjem — igen, Franco, pont ő, aki jelenetet rendezett, ha a tészta nem volt „al dente” — úgy döntött, elmegy a pszichológusával, akivel „önmagára talált”.
Egy nővel, aki mindig mosolygott, lehetetlen magassarkúban járt, és olyan hangja volt, mint egy valóságshow-műsorvezetőnek. Még amikor a postással beszélt, is úgy tűnt, mintha egy műsort vezetne.
— Saját magamért kell élnem, — mondta ünnepélyesen, mintha trónról mondana le. — Meg akarom tudni, ki vagyok.
Ki vagy te, Franco? Az, aki havonta háromszor elveszíti a kulcsait ugyanabban a zsebben? Az, aki hetente megkérdezi tőlem a bankkártyája kódját?
Csendben maradtam. Nem a meglepetéstől, hanem attól a békétől, ami a teljes kimerülés után érkezik.
Az évek során annyiszor hallottam már:
„elfelejtettem”,
„meggondoltam magam”,
„nem értettem pontosan”...
hogy a szavai már csak háttérzajként hatottak.
És miközben beszélt, én emlékeztem.
Hogyan mostam kézzel a kedvenc gyapjú pulóverét akkor is, amikor már fájtak a karjaim.
Hogyan tűrtem a végtelen vacsorákat a barátaival, ahol csak a fociról és ingatlanokról beszéltek — dolgokról, amik soha nem érdekeltek.
Hogyan viseltem el a hallgatásait, a bezárkózásait, az örökös „át kell gondolnom”-jait.
És most elment „újrateremteni önmagát” egy nővel, aki azt hitte, Monet egy parfümmárka.
— Semmi köze hozzád, — mondta, anélkül hogy a szemembe nézett volna.
Persze. Csak arról volt szó, hogy már nem voltam „újdonság”.
Most a „jólét”, a „pozitivitás” és főleg az elköteleződés nélküli kapcsolatok vannak divatban.
— És te? Mit fogsz most csinálni? — kérdezte, mintha én lennék az elveszett.
— Azt, amit te soha nem tudtál: élni, — feleltem, szorosan magam köré húzva a hálóköntösömet, mintha páncél lenne.
És elment.
A gyűrött hátizsákjával, ami a „kalandor” látszatát keltette, és a kabáttal, ami inkább a megszokás, mint a szabadság szagát árasztotta.
Én pedig maradtam.
Egyedül. De nem üresen.
Elővettem azt az üveg bort, amit mindig „nagy alkalomra” tartogattunk.
Kinyitottam. Megittam.
Mert Franco nélküli életbe kilépni már önmagában is remek ok volt a koccintásra.
Másnap elmentem:
a fodrászhoz,
a bankba,
és a sarki pékségbe, ahol mindig meg akartam kóstolni a meggyes pitét, de „soha nem volt rá alkalom”.
Este pedig létrehoztam egy profilt egy társkereső alkalmazáson.
Nem azért, hogy valakit keressek.
Csak hogy lássam: látja-e még valaki azt a nőt, aki éveken át egy kimerült házasság kifakult hátterévé vált.
Aznap este egy regénnyel a kezemben és a macskámmal az ágy lábánál aludtam el.
Tervek nélkül. Szorongás nélkül.
De könnyű szívvel.
Mert néha nem arról van szó, hogy valaki mással kell kezdeni.
Hanem arról, hogy végre saját magaddal.
És tudjátok, mit értettem meg?
Hogy egy nőnek a saját legjobb szövetségesének kell lennie.
Szeretem magam, nem azért, mert tökéletes vagyok, hanem mert végre megengedtem magamnak, hogy félelem nélkül éljek.
Nők, szeressétek magatokat. Értékeljétek magatokat minden nap.
Mert nem morzsákat érdemeltek.
Az egész tortát érdemlitek.
Piccolo Storie" (fb-ról, "Merj élni", mert nem biztos, ha linkelem mindenki olvasni tudja.)
Babarczy Eszter "helyettem is beszél" sok mindent. Instán Tapasztó Orsi másról, majd olvasom a Szentesi diákok tüntetését. Most már csak valami fényt kellene keresni ebben a sötét világban/országban.
Ezért hoztam a két fotót. Az én fényem
