Tegnap

 

 Tegnap még köztünk volt a lepke.

Tegnap megmakacsolta magát a fényképezőgépem, nem engedi a fotókat áttölteni. Bemegyek a városba, hátha a fényképész tud tanácsot adni. Vagy nem, s küldhetjük szervizbe. (Úgyis leejtettem, s nehezen fotózok vele, a zoom állandóan ugrál. Akkor ezt elintézte magának. Az előző gépemet apám ejtette el. Most azt használom.)

Tegnap kicipeltem a családot az erdőbe. Az odáig vezetőút pokol volt, jéggé fagyva, lefagyva, szórást, eltolást itt nem ismerik. Gyalog közlekedni életveszélyes.

Viszont az erdő maga volt a nyugalom, a csend, a ragyogás. Az ágak közt áttetsző napfénnyel, ami meg-megcsillant az ágakon. Némely fa előtt a lehullott levelek borították el a havat. Elmúlt évszakra emlékeztetve. Ahogy a nap melegített időnként megindult az ágakról az olvadó hó. A fák sűrűjében kopasz és havas lombozat váltogatta egymást, gondolom ahogy nap rendezte a soraikat. (S csak egy családdal találkoztunk, szánkózásból tértek haza.) 

Az úton, valahol bent az erdőben kidobva, kiöntve belsőség. Gyomor, belek. Milyen állaté és miért éppen az út közepére tették oda? Ki érti ezt?

A fák mögött sütött a nap, meg-megcsillant a fénye a leveleken, úgy sajnálom, hogy a fotók nem adják vissza.  Aztán beértünk a faluba, ahol szintén kriminális volt a közlekedés, helyenként. Ahol nincs járda, csak út, de azon járnak a népek járda helyett olyan lefagyások voltak, hogy azokon járni veszélyes volt. Felmentünk a hóba. Jó volt sétálni, s nem a sétától fáradtunk el.


S akkor jöjjön egy kis vidámság, még egy nyári erdőből.

A film

.. és két órával később, amikor kisütött a nap

 

 Jól elszórakoztam ezekkel a fotókkal, de oly jó volt kimenni a kert(ek) alá, s megörökíteni mindazt a szépséget amit láttam. Nálam már csak Zsebi volt boldogabb, aki körberohangált és szaglászott mindent. Cirnyó úrfinak csak nyomát láttuk a kertben, a havon, merre is ment az éjszaka. Ő most pihen, éjszakai műszakon volt.

Reggel: hó alatt

Két világ: a fenti fotó kintről bentre készült, az alsót a szobából fotóztam.

Zsuzsa Nikon Coolpix a fényképezőgép, most jutott eszembe nem válaszoltam a múltkor. Ma ismét egyetlen fotót sem készített... (Ez egy selejtes darab lehet, mert sok gondom van, volt vele.) Így nem tudom a tegnapi nyugvó hold csodáját bizonyítani. Mert mire észrevettem, s újra fotózni kezdtem már nem láthattam. Viszont a ritka elkapott a tegnapi volt.

"Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet."

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 S végül:bentről, a meleg szobából. Ahol is Cirnyó úrfi hazatérvén az éjszakai műszakból azóta is rendületlenül alszik. Mit neki havazás?!

Ezt jól elkaptam. Mit is? (A Hold lenyugvóban.)

 

Nem tudtam tegnap írni,

mert olyan helyen voltam, hogy helyzetbe kellett volna hozni a laptopot, s akkor csak olvasni lehetett, írni nem.

Szóval a 300.000 oldalmegjelenítésre: köszönöm, hogy velem vagytok, hogy olvastok, s jeleztek is nekem. Ez nem nagy olvasottság, nem  kevés, nekem így jó. Blogom én blog, nem közérdekű, de örülök, hogy olvasóim vagytok. Örülök, hogy "megismerhettem" néhány embert, új világok, gondolatok nyíltak előttem, s én is bepillanthatok az életetekbe, s alkalomadtán gyönyörű fotókat láthatok. Maradjatok továbbra is velem!

forrás?

Ma volt az első reggel, hogy ropogó havon

mentem kiengedni a kutyát. Éjjel, s állítólag most is -17 fok van, agyonizgultam magam miatta. Vidáman jött ki a faházból, ment dolgát intézni, futott, s nekiállt enni egy fagyott darab tegnapi ételt. A tálját behoztam melegedni, s volt neki kitéve száraz. Az ő működésük nem emberi mércével mérhető, egyre jobban be kell látnom.

Hallgatom a rádiót, hogy egyre jobban élünk. A hétköznapokban nem ezt tapasztalom. Kinek a hibája? Mikor kijövünk a boltból 8 tétellel, s 8000 forintot fizetve. Ellenőrzöm a cédulát, rendben. Otthon kiszámolom nem a gép tévedett-e? Nem. S a december nem az ünnep miatt hozott súlyos elcsúszást a költségvetésünkben. Szóval, hogy is van ez?
 
S akkor bizonyos gesztus ürügyén eszembe jut hajdani elsős olvasókönyvem egy története: kék színű falevelek. Aki nem ismerné, a kisgyereknek kitörött a zöld ceruzájából a hegy. A szomszédja odaadja neki az ő zöldjét, de elmagyarázza, hogyan is használja. Elkészül a rajz: kék színű falevelekkel. Rákérdez a tanítónéni, hogy a szomszédja miért nem adta oda az ö zöld ceruzáját? Aki közli, ő odaadta. Mire a kék színű faleveles gyermek szájából elhangzik a mondat: szívesen add, hogy el is fogadhassák.

 

 Hogy e történet miért maradt meg bennem, s miért jut eszembe hat évtized távlatából? Ki tudja.

Szomorkás, keserű a bejegyzés? Mondhatnám, ilyen az élet. Azért nézzétek e fotót: süt a nap, ragyog a kert,

 a bimbókban ott az eljövendő tavasz ígérete. Nem adjuk fel, soha.

 

Közeledek a 300.000. olvasóhoz

Kérem, aki ezt a kerek számot kifogja, jelezzen nekem, hogy köszönthessem. Köszönöm.