Tegnap még köztünk volt a lepke.
Tegnap megmakacsolta magát a fényképezőgépem, nem engedi a fotókat áttölteni. Bemegyek a városba, hátha a fényképész tud tanácsot adni. Vagy nem, s küldhetjük szervizbe. (Úgyis leejtettem, s nehezen fotózok vele, a zoom állandóan ugrál. Akkor ezt elintézte magának. Az előző gépemet apám ejtette el. Most azt használom.)
Tegnap kicipeltem a családot az erdőbe. Az odáig vezetőút pokol volt, jéggé fagyva, lefagyva, szórást, eltolást itt nem ismerik. Gyalog közlekedni életveszélyes.
Viszont az erdő maga volt a nyugalom, a csend, a ragyogás. Az ágak közt áttetsző napfénnyel, ami meg-megcsillant az ágakon. Némely fa előtt a lehullott levelek borították el a havat. Elmúlt évszakra emlékeztetve. Ahogy a nap melegített időnként megindult az ágakról az olvadó hó. A fák sűrűjében kopasz és havas lombozat váltogatta egymást, gondolom ahogy nap rendezte a soraikat. (S csak egy családdal találkoztunk, szánkózásból tértek haza.)
A fák mögött sütött a nap, meg-megcsillant a fénye a leveleken, úgy sajnálom, hogy a fotók nem adják vissza. Aztán beértünk a faluba, ahol szintén kriminális volt a közlekedés, helyenként. Ahol nincs járda, csak út, de azon járnak a népek járda helyett olyan lefagyások voltak, hogy azokon járni veszélyes volt. Felmentünk a hóba. Jó volt sétálni, s nem a sétától fáradtunk el.
S akkor jöjjön egy kis vidámság, még egy nyári erdőből.
