Ahol a félelem igazgatott(?)

 

Reggeli őzfotómat készültem feltenni, de szokás szerint frissen nem megy. Ezt hozta elém a Google. Mikor ott jártunk láttuk a kastély állapotát a kegyúr nevét emlegették félve, elhallgatva a fiatal anyák aKik arra sétáltak. Ővét, aki nem gyalog jár... Hátha ő felújítja. Úgy tudom máig nem.

Nem politizáltam, a rendszer, s főleg ura meggyűlőltette velem a politikát, s amit a háttérben hallgattam, a meseradióban. Ősztönösen éreztem a hamisságot. 

Vagy 10 éve volt, azt se tudtam, hogy a gyermekkori barát ekkora, félelmetes úr.

Ma reggel

 hét óra körül a harmadik szomszéd kertjében láttomra elszaladt a legelésző gida és anyja.  A sérült nem volt velük.

Mesélem a szomszédomnak, vajon mi van vele, mert a vadász nem találta. Kinevetett, ezt mondta a vadász, aztán valahol már meg is ették. Megy a mutyi.

Ki tudja? Ahogy nagyban kicsiben is?

Ki tudja?!

Színek, melegség, életöröm

 A felsőben az életörömöt értékeltem, a színeket. A másodikat kétszer néztem meg, számomra a nyugalom és béke helye.

Jobbra fordulnak a dolgok

Hirtelen eljöttek első rakodóim, hozták a  raklapokat. Egy be is került, s rá a hármasban pakolt fák. (Én mint besegítő mükődtem közre.)

Aztán jött a fiam pénteken, a maradékot vele felraktuk. Csak a nyesedék maradt hátra, s az úgy is maradt. Egyenlőre, míg majd magamhoz térek. (Harmadik pakolóm ígéret maradt. Ennyit erről.) Viszont elsők sokat segítettek, köszönet nekik érte.

A lenti fotók eső utániak. Sajnos a letakarás elmaradt. Ez van.

Magához tért a kert. Sétáltunk is hamar a kutyával.

Közben a héten volt sérült őzgidánk is , de reggelre eltűnt. Pedig este nem tudott menni, fenekén tenyérnyi vörös folttal. Autó üthette el vagy meglőtték. Mire ideert a   hivatásos vadász, -ilyenkor nekik kell szólni- nyoma veszett. Nem találta meg. Nagyon megviselt ez az egész, ahogy felfedeztem lent a fűben, az almafa mögött. Az egész hercehurca. Sajnáltam, akkor is ha a szomszéd kerteket dézsmálják. Mondjuk a határ jól lekerített, nem találnak élelmet.

S kétszer találtam négy- és ötlevelű lóheréket. Babonás lettem, örültem,  jön a szerencse. A farakodók és szombaton az Ács megcsinálta,helyrerakta az évek óta lyukas és elcsúszott cserepeket a tetőn. Meg a kétféle cserép összeeresztését is szigetelte. Évek óta nem volt gazdája az ügynek, most rámszakadt. Mint sok más elhanyagolt dolog. Az egyiket nem érdekelte, a másik pedig belefáradt, hogy mindent ő intézzem. Hát most intézhetek mindent. Ennyit erről is.

Babonaság ide vagy oda, ezek a lóherék megis jót jeleznek oly sok rossz után.

Összejöttek vagy egymásra találtak?

" Ötven éves voltam, amikor megtudtam, hogy a férjem — igen, Franco, pont ő, aki jelenetet rendezett, ha a tészta nem volt „al dente” — úgy döntött, elmegy a pszichológusával, akivel „önmagára talált”.

Egy nővel, aki mindig mosolygott, lehetetlen magassarkúban járt, és olyan hangja volt, mint egy valóságshow-műsorvezetőnek. Még amikor a postással beszélt, is úgy tűnt, mintha egy műsort vezetne.

— Saját magamért kell élnem, — mondta ünnepélyesen, mintha trónról mondana le. — Meg akarom tudni, ki vagyok.

Ki vagy te, Franco? Az, aki havonta háromszor elveszíti a kulcsait ugyanabban a zsebben? Az, aki hetente megkérdezi tőlem a bankkártyája kódját?

Csendben maradtam. Nem a meglepetéstől, hanem attól a békétől, ami a teljes kimerülés után érkezik.

Az évek során annyiszor hallottam már:

„elfelejtettem”,

„meggondoltam magam”,

„nem értettem pontosan”...

hogy a szavai már csak háttérzajként hatottak.

És miközben beszélt, én emlékeztem.

Hogyan mostam kézzel a kedvenc gyapjú pulóverét akkor is, amikor már fájtak a karjaim.

Hogyan tűrtem a végtelen vacsorákat a barátaival, ahol csak a fociról és ingatlanokról beszéltek — dolgokról, amik soha nem érdekeltek.

Hogyan viseltem el a hallgatásait, a bezárkózásait, az örökös „át kell gondolnom”-jait.

És most elment „újrateremteni önmagát” egy nővel, aki azt hitte, Monet egy parfümmárka.

— Semmi köze hozzád, — mondta, anélkül hogy a szemembe nézett volna.

Persze. Csak arról volt szó, hogy már nem voltam „újdonság”.

Most a „jólét”, a „pozitivitás” és főleg az elköteleződés nélküli kapcsolatok vannak divatban.

— És te? Mit fogsz most csinálni? — kérdezte, mintha én lennék az elveszett.

— Azt, amit te soha nem tudtál: élni, — feleltem, szorosan magam köré húzva a hálóköntösömet, mintha páncél lenne.

És elment.

A gyűrött hátizsákjával, ami a „kalandor” látszatát keltette, és a kabáttal, ami inkább a megszokás, mint a szabadság szagát árasztotta.

Én pedig maradtam.

Egyedül. De nem üresen.

Elővettem azt az üveg bort, amit mindig „nagy alkalomra” tartogattunk.

Kinyitottam. Megittam.

Mert Franco nélküli életbe kilépni már önmagában is remek ok volt a koccintásra.

Másnap elmentem:

a fodrászhoz,

a bankba,

és a sarki pékségbe, ahol mindig meg akartam kóstolni a meggyes pitét, de „soha nem volt rá alkalom”.

Este pedig létrehoztam egy profilt egy társkereső alkalmazáson.

Nem azért, hogy valakit keressek.

Csak hogy lássam: látja-e még valaki azt a nőt, aki éveken át egy kimerült házasság kifakult hátterévé vált.

Aznap este egy regénnyel a kezemben és a macskámmal az ágy lábánál aludtam el.

Tervek nélkül. Szorongás nélkül.

De könnyű szívvel.

Mert néha nem arról van szó, hogy valaki mással kell kezdeni.

Hanem arról, hogy végre saját magaddal.

És tudjátok, mit értettem meg?

Hogy egy nőnek a saját legjobb szövetségesének kell lennie.

Szeretem magam, nem azért, mert tökéletes vagyok, hanem mert végre megengedtem magamnak, hogy félelem nélkül éljek.

Nők, szeressétek magatokat. Értékeljétek magatokat minden nap.

Mert nem morzsákat érdemeltek.

Az egész tortát érdemlitek.

Piccolo Storie" (fb-ról, "Merj élni", mert nem biztos, ha linkelem mindenki olvasni tudja.)

Babarczy Eszter "helyettem is beszél" sok mindent. Instán Tapasztó Orsi másról, majd olvasom a Szentesi diákok tüntetését. Most már csak valami fényt kellene keresni ebben a sötét világban/országban.

Ezért hoztam a két fotót. Az én fényem

Kedvesek

 

Ösztöneinkre hallgatni

 A kutyával sokfelé járjuk a falut, így futottam bele egy családba, akik konténerrel együtt rendelnek fát, nem kell kipakolni, s ha elfogy hozzák az új konténert. Mondjuk nálunk a bejárás elég necces, de ezt a sofőrnek meg kell néznie, mielőtt bevállalja a szállítást.

Szóval még a férjem életében kigondoltam ezt a megoldást, de idén nyáron egy kedves ismerős  mondja ne költsek erre, férje, vője felrakja nekem a fát, sőt raklapot is hoznak alá. (Ami 3. hónapja fekszik az udvaron.) 

 

Csakhogy nem értek ide, nyár van, volt, nyaralások, s kiderült vettek egy házat, amit felújítanak. Nem a fapakolás a fontos. Le is mondtam két hete, valaki ígérte, hogy felrakja. Nos az önkormányzatokat (állítólag) 3 napos kirándulásra vitték az ünnep tiszteletére. A segítőm még ideszólni is elfelejtett.

Közben pakolom én is, majd mutatom az eredményt.  S dobálom át  farakást, mert ahogy ledöntötték az autóról az alsók, vizesednek, némelyek rohadnak bele a földbe.S sárosak, amelyeket kiszárítva kefével tisztogatok.

 

Most valaki ígérte, hogy felrakja, erre eleredt az oly nagyon várt eső. Lényeg, hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, s konténereket rendelni. Hiába lett volna az ígért segítség olcsóbb, bebizonyosodik, az ember csak magára számíthat. A legjobb szándékok mellett is.

 

Ezt már én raktam fel, lesikálva kefével róla a sarat. Remélem tart is, nem dől szét. Nem is lenne vele gond, de minden munkanapot, azaz kb.1-2 órát napokig tartó pihenés követi. Nagyon lassan haladok. S persze vannak itt más munkálatok is, a kertben főleg.

Őket a sárból szedtem ki, szárítom, hogy lekefélve felkerüljenek a helyükre. Most az eső sokat segített rajtam, csak éppen a segítőm lett beteg. Ő legalább ideszólt. Az is igaz, hogy ilyen vizes fával sokra nem is ment volna.

S jöjjön egy kis szépség: mocsári mályvák