Vigasz

Juhász Gyula: Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
 

 

A szobában üldögélés helyett

 

Léleksimogatás

 Napközben, némileg hidegben, késő délelőtt mentünk ki, szó szerint lelket simogattatni, fotózni. Természetesen az elem rögtön kimerült, maradt a mobil. Az erdő kiirtására is kíváncsiak voltunk. Itt nem lehetett látni. Öröm volt. Bezzeg a másik oldalon, no,ott aztán sír a lélek attól amit lát.

 Múltak a napok

Elvegzendő munkák,

 nincsenek köztük folyamatban lévők, kisebbek, napi feladatok

S csak a jéghegy teteje. Kint az asztalon, a konyhában, látható helyen. Hogy mindig szem előtt legyen ...

Az első a kertjeink alatti fotó, a többi nálunk készült. Reggel,köd alatt.

Közben olvasunk is, s lesantulva is világgá megyünk. Ilyenek ezek a macskák.

Ez pedig a napi szép!

Elmaradtam

 Egyszerűen nem tudom utolérni magam. Rengeteg az elmaradás, kicsi, kisebb a tehetség. S a szemem miatt nem merek a közepébe csapni a munkának, csak szőrmentén.mire szabad leszek ,beáll majd az időjárás. Murphy úr elvégre barátunk.

Magamról fotóztam...

Őszi, arborétumi évadzáró