"És a munka...
Hiányzik bizonyos értelemben és nem hiányzik egyáltalán.
Fene tudja.... - nem az értékrendem változott, csupán a szélmalomharcokra nincsen vágyódásom.
Jöjjön a szép, a jó, a kedves, ha lehet."
Lehet az egészet idézni kellett volna, de rám az eleje nem vonatkozik, aktív életem utolsó 30 évét a munka és a létemért(életemért) való küzdelem töltötte ki. Örültem időnként, hogy dolgozni tudok, mert azt kellett, hogy megéljek, a gyerekeimet etethessem, s mert a munkám volt az életem. Hogy a munkakörülmények milyenek voltak, s ezek milyen fájó és rossz emléket idéznek fel máig is, sajnos, ezekről most nem írnék.
Kolléganőm sokszor felemlegeti, hogy csináljam a faluban a könyvtárat, ha a körülmények olyanok lesznek. Ha elmegyek máig könyvtárba a szívem belesajdul. Olvasnivalóm volt az egy év alatt is, míg nem mentem oda, egy másikba, a könyvkiadást követem, de más, ha ott van az ember a polcok közt, válogat, s megszólítják a könyvek. A lényeg a megszólításon van. Az maga a csoda.
Szóval, ha az ember átáll egy másik életformára, s mások lesznek a céljai nehezen áll vissza egy régi sínre, már csak azért is, mert ha valamit teljes szívből csinált, abba beleadott mindent, az egész embert követelt. Én csak teljes szívből tudok kertészkedni vagy dolgozni, vagy mint évekig csináltam, foglalkozni a ház dolgaival. (A kertészkedés nekem új, tanulandó, ismeretlen világ. Nagyon tanulandó.) Most nyugalom van, béke, s fizikai fáradtság. Viszont a magam uraként, most nem kötelező időre kelni, útra kelni stb., mint ma is, van lehetőségem feküdni, mert a front odavágott.
Napokban sokszor jutottak eszembe az egy évvel ezelőtti napok. A szorongások a műtét miatt, a diétával töltött hetek. A másik szorongásforrás a kitüntetés volt. Nevetséges vagyok? Egy (elkésett, de a szakmai megbecsülés miatt mégis örömmel fogadott) javaslat csak lehetőség, az akkor lesz biztos, ha jelzik. Ez a megjelenés előtt négy nappal történt. Részletezzem? Utazni kellett, megjelenni, annak minden tartozékával együtt.
S a fogadtatása, sokan gratuláltak, ami jólesett, csak a közvetlen (volt) csoportom tagjai nem. Ha az ember belegondolt meg sem lepődött, hisz csupán a papírformát, önmagukat hozták. Mégis, bizony rosszul esett. A munkahelyen máig nem koccintottunk. Még nem jött el az idő, hogy szívfájdalom nélkül tegyem be oda a lábamat. Az már hab a tortán, hogy két ember kivételével valamilyen módon tartom a kapcsolatot a régi kollégákkal. S ahogy egyikük mondta, nagy kár, hogy amikor ott van az ember valahol nem akkor mondják el a pozitív véleményüket róla. Igen, sok keserűségtől szabadítanák meg.
No, de ! Nézzünk előre, vár a kert, a hennázás. Rámért, már szóltak miatta. A nap is besütött hirtelen az ablakon, hív, vár, buzdít, indulás.
Ui. A hennázás elmaradt, nem tudtam összevakarni magam. Viszont Zsebivel nagyot sétáltunk, a régen látott barátnővel együtt. Mégis szép lett a mai nap! (Tegnap írt bejegyzés, s gondolkodtam egy napot közzétegyem,e? No, most indulok hennázni, remélem bírja a karom:)
