sosem emlékszik arra a pillanatra, amikor egy úton elindul. Milyen erők működnek a háttérben, milyen indíttatások, amikor kap egy lökést, s megteszi az első lépést valami felé.
A főiskola művelődéstörténet tanára, aki belénk oltotta a középkor és Erdély szeretetét? A barátnő férje, aki a kálváriák szerelmese és kutatója volt? A televízióban látott kisfilmek? A kezembe kerülő könyvek, melyek beszerzését évtizedek után próbáltam megtenni antikváriumokon keresztül, mert már csak ez a járható út. S egyúttal szépen, csendben visszaviszem a könyvtárba az onnan "hosszú letétre" elhozott könyveket. Könyveket, melyeket forgatok, töltekezem velük.
Aztán véletlenül felfedezek egy meditációs könyvet, s onnan már nincs megállás, én is keresni, fotózni kezdem az útszéli kereszteket, angyalokat, szentek szobrait. A fotók színvonala ég és föld, viszont ezek az enyémek. Enyémek, mert legfeljebb a blogra felteszek néhányat, de velem van a rátalálásuk emléke. S fiam párat egyházi újságjában felhasznál.
Élmény, mikor egy kiállításmegnyitón találkozom az alkotóval, aki felnyitotta az én szemem is. Amikor már dedikált köteteim lesznek. Amikor már átfésülöm az internetet, hogy újabb könyvről, kiállításról olvashassak. Örülök a Magyar Művészeti Akadémia tagságnak, az elismerésnek, amely a fotóművész mellett szól annak a témának amit észrevett, mert előttünk volt, csak meg kellett látni, s évtizedek óta eljuttatni az érdeklődő olvasóihoz, nézőihez. Mert a fotóinak világa, ahogy azon a kiállításmegnyitón muzeológus barátnőm megjegyezte "beszippantja az embert". (S nem lenne teljes az élmény az azokat kísérő szövegek nélkül sem.)
Azt mondják az ember eggyé válik azzal, amivel foglalkozik. A szépséggel, a tisztasággal, a lélekkel, a lelkiséggel. S nem utolsósorban a hittel.
Hihetetlen gesztusban volt részem. (Magamtól meg sem lépem volna, hogy írjak erről. Ha nincs előttem a példa.) A róla szóló blogbejegyzéseim köszöneteként én is egy kiállítási katalógus meghatott tulajdonosa lehetek. Kedves Olasz Ferenc és Kovács Klára nagyon köszönöm!
