Délután sétálni indultunk a kutyával. (Ez napi szokásunk, ha erővel bírom. Szakadó hóban, fagyban is. Mindenki jól jár, Zsebi világot lát, én meg mozgok.) A falu végén, a temetőnél találkoztunk össze a baráti házaspárral. Nosza, a feleséggel mi neki az erdőnek. A férj az őket követő macskával másik úton sétált haza, elkerülendő a konfliktust. Hideg volt, csak úgy húzta a combom a nadrágon keresztül, mégis oly jól esett. Jól elbeszélgettünk.
Másik, már elköltözött baráti fiatalasszonyék évek óta árulták a házukat. Most elkelt. Napokban közös ismerőssel beszélgettünk, vajon értő emberekhez került a ház vagy csak vevőhöz? Kockaház volt, ők művészek lévén némileg átalakították. Azt hiszem Szovátán vannak a szecessziós nyaralók, azok faragott erkélyei, ilyent építettek rá. Jó hangulata van, s a benti üvegberakásnak is. Kiderült, a vásárlók nagyon örültek a HÁZ-nak.
Sétálunk a faluban, az egyik utcában látszatra régóta lakatlan ház. Most belátni a házhoz is, a túlburjánzó bokrok nem takarják, csak az ágak. Aztán az emberben már csak dalol a vers: "Falu végén van a házunk, a bozótból ki se látszik..."
Élénkül a lakáspiac. Látni a sorra elkelő házakat, új lakókat, sürgésforgást. Fiatalasszony a kertben, kislánnyal. Láttam rajtuk újak, ilyen lehettem én is a faluban. Ahogy viseli magát.
A séta, a friss levegő, a napsütés átjár, felrepít, könnyű lesz a lelkem. Rég volt ilyen felszabadult napom. Már nagyon kellett.