Veteránok, ha találkoznak

Fotózásra kértek meg, ez egy szubjektív és női szemmel készült válogatás. A szocialista öregeket kihagytam. S egy szubjektív melléklet: nők és autók.

 

 S ami nem autó, de sikere aztán volt! A motor vagy az utasa miatt?

 

Kokárdavirág volt az a virág

ami ezt  a házat még vonzóbbá tette számomra. Már sokszor fotóztam, apám üdülőfalujának egyik háza, a kedvencem. Valaha bolt volt, aztán már csak egy öreg néni lakta míg a betegség és a "kedves" rokonok sorsot nem húztak felette. Mindig irigyeltem  a kerítésen kikandikáló virágokat, mint kiderült a kokárdavirágot. Hoztam is magamnak belőle vetnivalót, de arra már nekem is lett, bolti magból, igaz. Zacskós virág, mögöttes történet, érzések és hangulatok nélkül. A jövőjét, a történetét ezeknek  a virágoknak már én jegyzem majd. Imádom ezeket a fotókat, s imádom a gömbjeit, sajnálom levágni, pedig az újabb virágok miatt, tudom kellene. Majd holnap, ma még fotóztam, ma még gyönyörködtem bennük. ma még róluk szól a bejegyzés.

 

  Színeket ásít a búcsúzó fény,
a naplemente kokárdavirág,
narancs, piros, sárga szivárványlény. Steel

 

A reggeli kert virágai.

S a kertészsegéd.

"Én kis kertet kerteltem...."

Figyelembe vettünk szélirányt, árnyékot, napsütést, stb. stb. Aztán vásároltunk, ültettünk, s mikor mindent elvégeztünk megérkezett Cirnyó, aki belevetette magát a díszfű közepébe, alig lehetett többszöri kidobással, rászólással másfelé terelni. Jött Kormos, ő "csak" rágta. Ó, én... tudhattam volna! Hát erre nem gondoltunk.

Aztán elérkezett az este, s megindultak  a "kertészet" felé a csigahadak. Nos, erre pedig végső szempontként sem gondoltunk, szépek, takarosak, nagyok és kövérek. Győztem sózni őket, reggel mire virradunk?

Aki relaxációs módszerrel készül a kerti tudnivalókra...

A  jól végzett kerti munkálatok után.

Hajnali megbeszélés: ma merre is tevékenykedjünk?

Hááát, nem tudom

Az Origóról indultam el. Halott baba fotói, így búcsúzik tőle a család, s a fotós a munkáját végezte... No meg az üzlet. A fotók amúgy szépek. Akkor sem tudom....

Mikor nyugszik le a nap

S egy prózai kérdés: máshol is úgy hullik a diófa levele, mintha mondjuk szeptember vége, október lenne. Nálunk du. szabályos diófa levélhullás volt, mikor fújt a szél. Úgy takarítom, mint ősszel.

Soha ne nézz vissza!

 Gyermekkoromban nagyszüleimnél töltöttem minden szünidős percet. Velük éltem, dolgoztam a földeken, ha kellett, aztán mikor este hazamentünk a kamrában lógó sonkából nagyot szeltek, a kertből hoztunk mellé paprikát, paradicsomot, s meg is volt a vacsora! Néha tojással társította nagyanyám, ez is mennyei vacsora volt.  (S ha a szomszéd falubeli keresztszüleimnél vendégeskedtem az ottani darált tepertős és mézes kenyér (mert voltak méheik) már az élvezetek netovábbját képviselte.)

Ha eddig nem derült volna ki, számomra a világ közepét ők, a házuk, a hegyük, a falu jelentette. Egyszer ráakadtam  a falu honlapjára, s Berzsenyi pincéhez vezető út fotói (A környék képei) megdobogtatták a szívemet. 

 

 

Tudtam, éreztem el kell ide látogatnom, 35 év után körülbelül. Ők ez idő óta halottak, vagy nagyapám már a szomszéd faluban töltötte utolsó éveit, tehát mindezt már ő is elhagyta.

S még egy adalék, aki végzett agykontrollt ismeri a labort. Nekem az ő szőlőhegyükön lévő cseresznyefán volt a laborom, mindig, ha mentem "lefelé" bejártam az utat,  ott jártam a fák közt, halottam a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, éreztem az illatokat. S most csak a felszínt érintettem, voltak mélyebb dolgok is. 

Tehát ide látogattunk el szombaton déli 3/4 12-kor, mert így érkeztünk. A régi út már sehol sem volt, a volt tsz telepén két istállót találtunk, de élet nem volt körülöttük, más épületeket lebontottak, tehát vissza a kijárt útra, lássuk, mit is hoz nekünk.

 Az első kollázs a Kis-hegyre visz, ez nagyapai örökség volt. A 2. fotó kukoricája mellett vezetett az út, régen. Út most is van, alig használt. Aztán a fák közül bukkant elő a "hegy". Ahol sűrű, dszindzsás, ahogy megfogalmaztam, az volt gyermekkorom hegye. Elhanyagolt, senki évtizedek óta hozzá nem nyúlt, nehezen lehetett ráismerni az emlékeimre. Közben fák pusztultak, megöregedtek. Ez nem az én álmaim hegye, már. S eszembe jutott a mese, Csipkerózsika, a területet lassan beborította a csipkebogyó bokrok sokasága. Sosem volt itt. Innen jöhetett a mese elmúlása, alvása, a mindent elborító rózsák, rózsabokrok  képe? Ahogy az "alvó" területet birtokukba veszik ezek a növények?

A kint dolgozó szomszéd (utódjával) elbeszélgetve folytattuk utunkat a másik hegyre, a Nagy-hegyre, ami nagyanyám öröksége volt. Itt is az élettelen fa talán jelképe is lehetne ennek az útnak, ezt is benőtte a fű, a gaz, majd ahogy odaértünk az erdős részhez a fekete szeder szinte ráfolyt az útra. Micsoda csemegét jelentett ez abban az időben! Ahogy  fák közül kiléptünk a másik, keresztben haladó "főútra" újabb elkeseredés jött. Régen főút volt, régen naponta jöttek fel ide szekerek, ma már alig használt. A növényzet erről mesélt.

 

 

 Pedig e két fotó csodaszép kilátást mutat. Háttérben a Ság hegy, rajta a  a régi világban trianoni keresztnek nevezett kereszttel (ma nem tudom minek lett átnevezve, az új módi szerint). Azt tudom avatásakor anyám is mondott verset az ünnepségen.

S ahogy megérkeztünk az un. alsó szőlőnek nyoma sincs, gaz van  a helyén. A jobb oldali kép új gazda keze munkáját dicséri, s a magát alig megmutató pince helyén gyermekkoromban nagyapámék vastagfalú, tömés vagy vályogpincéje volt. Lebontva rég, újnak adva át a helyét. Kár érte. Ezeket a fenti szőlőket már a család más tagjai értékesítették közben, innen az új telepítés, az új pince, az új művelés. Ami volt, a régi hangulat,  a földből munka közben kihúzott, s elrágott sárgarépák, a frissen szedett borsó, a finom barack, mind mind régmúlt időkből bukkannak elő, emlékek. (Emlékek a régi történetek, a közeli elmeintézetből megszökött, s reggel a körtéfákon talált betegekről, melyek félelemmel töltöttek el. Ez is része annak az időszaknak.) Szépek, szívbéliek. S a nagyszülők, akikkel idejártam, együtt éltünk, dolgoztunk. Máig szeretettel gondolok rájuk.

Elkeseredésem közepette akadt valaki aki autójába felvett minket, s lehozott a faluba. Nem kellett újra úttalan utakon áttörnünk, szomorkodnom, fájón emlékeznem. Mégis, bár tegnap az ellenkezőjét mondtam, ma már úgy gondolom mindenek ellenére megérte eljönni, végigjárni ezt az utat.

(A kollázsok nagyítva élvezhetők igazán. Bár, lehet ezek a fotók nekem jelentenek sokat. Akkor is le kellett írnom ide, mindezeket. Részeim.)

Szeretjük az esőt?

Szeretjük,
 ha kopog az ablakon?
 ha veri az ajtót?
ha öntözi   a növényeinket?
ha elfekteti a növényeinket?
ha feláztatja a kertet?
ha sárrá változtatja az udvarunkat?
ha bőrig áztat minket? 

szeretünk
esőben sétálni?
esőre kiállni?
szakadó esőben gyönyörködni?

szakadó esőt fotózni?
ablakon végigfolyó esőcseppekre feledkezni?
rácsodálkozni az eső áztatta tájra?

Képek az esőről így szombat reggelen, vigasztalónak, kedvderítőnek, ki hogy látja, s egy nézelődésre invitálónak. Bevallom az elfogultság okán IS hoztam ezt, a többi is szenzációs, az ötletek!

 

S egyben legyen ez a bejegyzés blogajánló is!

  

S a fülünknek is legyen egy kis biztató a mai napra!