" Egy embernek való, jó ház, maga a beteljesült csoda. A ház, főleg az
ilyen falura néző „úri tanya”, a természetben van. Része, egy darabja a
természetnek. S a ház lelke maga az ember… Ember nélkül a ház lassan
pusztul, és meghal. Lehet, talán még szerencsésebb megfogalmazás, s
jobban körülírja a valóságot, hogy lelket lehel az élettelen falakba, a
bútorokba, s mindenbe, amit használ. Azzal, ahogy benne él, főz, mos,
takarít, tisztálkodik, rendben tartja, óvja, s ha arra van szükség,
javítgatja, szóval egész ottlakásával valamiféle rend és harmónia
szerint cselekszik. Úgy igyekszik egyensúlyban tartani a házat a
körülötte lévő természettel, hogy ez őt és a házat minél több jóérzéssel
töltse el. Persze, ez utóbbit tényleg embere válogatja. A csattogó fóliadarabokkal díszes és szalmatörmelékkel elegyes
széjjelséget látva, ritka országjárásaim közben, s néhány nagyon
lepusztult házra nézve, felvetődik: lehet, tényleg jobb volna, ha a
házak választhatnának maguknak való embert. Nem tudni… Nekünk talán
sikerült. És a háznak is. Persze csak akkor, ha utánunk is meghagyják
olyannak, amilyen még sokáig lehet: a múlt egy jól konzervált
pillanatának, ami olyan, mint egy jó fotó"
„Visszatekintve az időben, az első percre gondol… Amint beléptek a
napsugaras kiskapun, s egymásra néztek a feleségével. Vágyakozást és
lelkesedést látott a szemeiben, mint régen, a fészekrakó években. Mintha
mindig is vártak volna erre a pillanatra, s tudta, győzködnie nem kell.
Dobogó szívvel léptek be a vastag falak közé. A ház ablakain ömlött
befelé a tavaszi napfény, odabenn csend volt és béke, ahogy leültek.
Tétova gondolataikat, s a végső döntés előtti kétségeket elnyomta az a
nyugalom, amely meleg takaróként telepedett rájuk, s amitől úgy érezték,
soha nem is éltek másutt, csak itt.
Befogadta őket a ház, s ők
rátaláltak a házra. Mint a remeterák, ki páncél nélküli védtelen testét
csak annyi időre tárja a hatalmas víz veszélyeinek szívdobogva, amíg
gyorsan átköltözik abba a csigaházba, amely épp jó rá. A sajátjába, ami
rátalált, s amit kiválasztott.”
„Ezt a fajta boldogságot pénzen nem
lehet megszerezni. Mert nincs „annyi” pénz, amelyen meg lehetne venni a
madárdalt, s a nagy diófát, ami az élő múlt, jelen, s jövő… Az öreg
akácokat..., meg a vaskeménységű, hatalmas szilfát, „aki” úgy áll a ház
előtt rendületlenül, mint sötétbozontú, subába burkolózott szálas
betyár, aki fokosára támaszkodva fenyegető árnyékával a bentalvókra
vigyáz. Tudja, hogy mindez túl fogja őt élni, s hogy nincs már annyi
ideje, hogy akkorának lássa
a kert sarkában sarjadzott kis diófát,
mint amelyiket az imént megcsodált - de nem bánja. Szeretettel néz rá,
és elhatározza, hintát akaszt majd vastag oldalsó ágára az unokáknak,
hogy kedvükre játszhassanak. ők majd láthatják, mint válik óriássá a kis
facsemete, s megszeretik majd a házat.
És a ház is befogadja őket, mert - talán attól, hogy mindig jó emberek éltek benne… - sugárzik belőle a szeretet.” Farkas Csamangó Zoltán
