Tó vize

 "Tó vize, tó vize csupa nádszál.

 Egy kacsa,két kacsa odacsászkál."

 Weöres Sándor

E pár sor éppen aktuális volt, lett.

Tó partján jártunk

Várván a  hóvihart összecsomagoltuk Zsebit, s elindultunk a kedvenc horgásztavunkhoz. Itt minden adott volt, amit kedvelün: árnyékok a vízen,  virágszőnyeg a partokon, máshol mocsaras, zsombékos rész gólyahírrel. A fák éppen rügyezni kezdenek, a régi nád bugái még most bomlanak szét. Vadkacsák úszkáltak a tavon, nem zavarták a horgászokat, jól megfértek egymás mellett. Mi is köszöntöttük egymást, s kutyák a kutyákat. Jó levegő volt, napfényecske, mert igazából inkább bujdokolt többnyire, s csend, és nyugalom, nekünk pedig végre két után egy  megnyugtató, kikapcsoló, léleknyugtató együttlét.

Nem először jártunk itt, tavasszal is voltunk már, s azt figyeltem mindig más-más arcát mutatja nekünk. Most ezt a virágnyílósat! Sokat és sokszor fotóztam, s mennyi újat találtam most is.

S a beígért hóvihar, szél, eső nálunk eddig még elmaradt. Maradjon is ez így! Holnapra vár minket a kert. S eddig ez a hétvége oly szép volt (politikamentesen), őrizzük ezt a hangulatot.

A reggel

a buszmegállóban találkozott velem. Én dideregtem, ő biztatott. S milyen igaza lett, ahogy suhant a busz, kelt fel nap, egyből megtelt melegséggel a világ. S  a buszról már egy új ember szállt le. Tele könnyedséggel, hittel és örömmel.

Aki sikál, mindenhol sikál. Benne van a vérében, beleköltözött,  már csak azt veszi észre, hát most is? Itt is?

A virágoskert tisztogatás után kiáltott. Elfordultam, nem akartam, fáradt voltam, majd... S egyszer csak fogtam a kapát, hajoltam, kapáltam, húztam, összegyűjtöttem. Elfáradtam. Ledőltem. A ledőlés volt a hosszabb, nem a munka. Egymást váltogatták, mintha csak együtt tudnának létezni. Estefelé már ledőlés sem volt, már csak kidőlés. Viszont ránéztem a kertre, s azt mondtam: megérte!

S mikor már mozdulni sem tudtam, sem kiegyenesedni rám néztek a barna szemek. A könyörgő szemek. Hajolni kellett, simogatni, sokat simogatni, dobálni, labdázni. Utána már csak azt kívántam a beígért vendég ma ne jöjjön el, jöjjön bármikor, csak ma ne, most ne!!!

A kívánság meghallgattatott, pedig, hogy vártam, hogy készültem.

S mostanában oly sokat mondom: egy fenékkel csak egy lovat lehet megülni. Ma sok lovon ültem ezzel az egy fenékkel.

S egy búcsúmondat: ég az arcom, megkapta a Nap. Oly szép volt ez a nap, nem is vettem észre, hogy tavasz lett. Hogy korán világosodik, később nyugszik le a Nap. Valahogy elmaradt mindez mellettem, másra figyeltem.

Beragyogott mindent, a kertet, a fákat, a bokrokat, meleg volt, átmelegített, túlmelegített. Így volt szép.

(Sokakat olvastam, képtelen vagyok hozzászólni, mára ennyi telt tőlem.)

Mondás

A macska gazdát tart, a kutya simogatót.

Ki lesz a győztes?

Ezt nézzétek meg, döbbenetes! Amúgy körbeküldős. Türelem, technika, összevágás, lehet, hogy több alkalommal vették fel. A lényeg az eredmény.

Emberek

folyt.

"Egy kis kertet szerettem volna. Nem lett meg. …- végül is embereket gyűjtöttem helyette, barátokat." Török Sándor

Emlékezés. Kert helyett kövek, amik embereket idéznek. Mindegyik kő egy-egy ember, egy-egy történet. Telve emberséggel, szeretettel. Én Kököjszit és Bobojszát ismertem tőle, még az "átkosban" a rövidített változatot, aztán polcokra került a teljes kiadás is. Kíváncsi voltam az íróra, ki ő, honnan jött, mit mondhat még? Íme két mondat, csak úgy.

"Kis lábnyoma ma is megvan a szívemben.

Hozzásimult a szívem. s egy kívánság:   

Makacsul tartja magát szenttelen életemben a kívánság, hogy azért mégis… értsenek meg engem."

Még olvasom  a könyvet, de úgy éreztem meg kell osztanom sokakkal.

S hogy a bevezető gondolat ne maradjon egyedül, folytatom:

„Emlékezni fontos. Minél többre, minél messzebbre és minél pontosabban… Kísérletezni kell a minél teljesebb emlékképekre. Jöjjön a hang is… az van jelen másodsorban…. A kép az szinte magától bejön, alig kell alkotóan hozzányúlni, a hangon már dolgozni kell, az illat felidézése hozzá még nehezebb, s hogy az adott pillanatban milyen íz foglalkoztatta a vonatkozó érzékszerveket, vagy éppen hogy a tapintás mit hozott a tudatomba – ez már igen nehéz.

Egy-egy eseményt jól tud idézni egyetlen szó is. Este az ember az aznapi élményeket megírja  négy-öt sorban… a hét végén elolvassa, maga elé képzeli az eseményeket,  és aláhúzza azt, ami a hét történéseiből még jelentékenyebben foglalkoztatja.  A hónap végén megnézi csak az aláhúzottakat, s ami még mindig eleven, azt másodszor is aláhúzza. Az év végén megvizsgálja a kétszer aláhúzottakat - és íme, alig van mit harmadszor is aláhúzni.

Ami januárban netalán könnyeket fakasztott, az decemberben már nem hat vagy másképpen hat. Be kell gyakorolni az emlékezéshez, hogy egy kis törvényes, egészséges, - vagyis kézben tartott – tudathasadással kívülről kell nézzem magamat,  a történések közepette  ítélkezően önmagam felett.”