A kastély

Tegnap délután pólóban gyűjtöttem a leveleket, aztán éjszaka a szél majd letépte a zsalukat az ablakokról, eső is esett mellé. Ma délelőtt hódarát fújt a szél, aztán kisütött a nap. Most komor arcát mutatja az időjárás. Ember legyen  a talpán, aki ezt jól elviseli  - írtam Annamarinak, idemásolom, mert ez a helyzet. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a tegnapi levél eltakarítást az éjszakai szél többszörös felhozatallal pótolta!

Készítettünk egy kastélyt a macskanépnek, nálunk nincs pince, a padlás nyitott, nem mindig vagyunk itt, legyen hova behúzódniuk! A matricákat majd levakarom (ez is mutatja, valaha gyermekeknél teljesített szolgálatot), s azóta függöny is került rá, belülről, esőmentesítő.  Ehhez képest Pif nagyságos úr este a kosárban feküdt, a kastélyba nem mertem benyúlni, nehogy megzavarjam az esetleg bentlakókat/bent alvókat. Szakadt az eső. Ki tudja hol voltak? Ma délelőtt beraktam őket, arra fél másodpercre, amíg beraktam őket. Vagy majd az idő úr lesz, s rájönnek hol is van a legjobb helyük?

 Apa és fia. Néha megrágja a fülét, s néha a tányér fölött odacsap nekik. Az anyjuk állandóan morog rájuk, elzavarja őket a tányértól. No, nem úgy néznek ki, mint akiknek azért még emellett sem jut enni....

S íme a kastély, még egy korábbi állapotában, de a lényeg látható. Nálunk minden bújható macskaalkalmatosság e dicső szóval  emlegetett, legyen papírdobozból készült bungi, emeletes  macskajátszóház (már macskaúrnak az erkélyen).

Ma

éjjel egy után aludtam el mindenféle módszert bedobva (valószínű az olvasott köyv kavart fel)

reggel nem mentem el vérvételre, kómás voltam, s ennem, innom kellett, hogy ember legyek

reggel nem mentem ki a házba, pedig két napja nem voltam. Mérlegeltem, megéri-e a három óra kint az egyéb körülmények miatt

emiatt lelkiismeretfurdalásom van

megnéztem egy dvd-t: Kezdők. Szép volt.

mindjárt indulok munkába

ha kinézek az ablakon nem látom a távoli dombokat, köd van

ha köd van, akkor emiatt vagyok ilyen szomorkás, ilyen nyugtalan, ilyen helyemet nem találó

akkor, ez mai nap, nem szép nap. Vagy nekem kellene széppé tennem?!?

(Egy kiállításról -ember választ-, címe: Parázó tölgyek...)

Mese

Máté Angi: Volt egyszer egy kislány

Volt a kislánynak háza, háza körül udvara, tágas, rajta nyújtózott az üres.
Ült ez a kislány a házában, háza ablakából nézte a nagy nyújtózót, kimenni nem mert, hitte farkasnak, fenevadnak, ha sütött a nap, sétáló farkast látott, ha leszálltak a sötétek, akkor fenevadat.
Nem volt maradása a félésben, hát elment a világba ez a kislány.

Amint ment, fölvett a földről egy lábnyomot és a zsebébe tette, apró, sárból való lábnyom volt.
Ki tudja, tán valamire jó lesz – gondolta.
Ment tovább a világban, fölvett a földről egy havas lábnyomot, másik zsebébe tette.
Ki tudja, tán valamire jó lesz – gondolta.
Így haladt, zsebeiben a sok lábnyommal, voltak aprók, tipegősek, sáros cuppogók, nagy porosak, jegesen karcoltak.
Mikor elfáradt, a lábnyomokat szedő kislány hazament, az ő házába, házát körülvevő udvarára, ahol az üres nyújtózott. Nem szólt, csak kivette az első lábnyomot a zsebéből, az apró, sárból valót és lefektette az udvarra.
Ahogy ezt tette, a nyújtózó üres összerezzent.
Akkor kivette másik zsebéből is a havas lábnyomot, lefektette azt is az udvarra, akkor a nyújtózó üres összébb húzódott.
És fektette a lábnyomokat, egymás mellé, az aprókat, tipegőket, sáros cuppogókat, nagy porosokat, jegesen karcoltakat, és mire az összest lefektette, az üres eltűnt, odalett.
Akkor a kislány rálépett némelyik lábnyomra, ugrált egyikről a másikra, megkereste, vannak-e páros lábnyomok, nézegette, nevet adott nekik, szólongatta őket.
És múlt így az idő, az üres nélkül.
forrás

"...változandóság honol mindenben"

Szőke barátném a pitypangot leszedtem,
pompás mozdulat már illan a délután
Szép szőke kert alatt, szép szőke délután
Barátném nem is tudom, hogy mit is írhatnék e levélben most neked folytatom:
Kedves barátném! Tegnap légy volt a levesben, aztán meggybefőtt végül torta volt vacsoránk.
Bűbájos pillanat virradat, virradat
Leírnám pár gondolatom e levélbe ha nem félnék,
hogy kinevet barátném! folytatom :
Most jut eszembe, ahogy megállt és nevetett
pompás mozdulat úgy érzem, többet ér
többet ér mindennél, mindennél, mindennél...
A barátság kedveseim: visszafojtott sírás
és ezzel zárom is soraim.
Végül annyit még: a pitypangra ráfújtam
annyit mondhatok így múlik az életünk
Egy rohadt kert alatt! szép szőke életünk...
Végül egy utóirat:
A barátság, a szeretet, a pihenés fontosabb mindennél!

Cseh Tamás-Bereményi

“Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.”

Tatiosz

Az utolsó meleg napok?

A tegnapi bejegyzés fotói tegnap délelőtt készültek: ködben, hidegben, szinte folyt rám a víz a fákról, kapucnit kellett a fejemre tennem. Aztán a végén kezdett kisütni  nap, de az utolsó fotó már előrevetíti a novembert, a ködöst, a hideget, a napot, amely már csak átsejlik.

A veteményest felástam, azaz az utolsó kb. nyolcvan centis csíkot, a salátákat szétültettem. Kaptunk málnatöveket, nekik is helyet kellett keresnem. Igazából kellene még feltörnünk földet, de ezt e pillanatban én nem vállalom, férjem a kiülő vízelvezetőjét fejezi be. Szép lett, jövő nyáron már használhatjuk, élvezhetjük az árnyékos étkezéseket a diófa lombjai alatt. (Árnyék volt eddig is, étkezések is, meg sár is, ha esett az eső. Ezt próbáljuk megelőzni.)

A körömvirágok magukhoz tértek az esőktől, soha nem volt ilyen formájuk.

Levágtam az utolsó virágok szárát, sajnos a nevüket máig nem tudom, örököltek. A petúniák erősek, szépek, néhány kokárdavirág is nyílik még. Sajnáltam visszavágni őket. Viszont a holland fekete tulipánjaimból semmi sem lett, őszi virágzást igért a zacskójuk! Lehet, hogy belesültek nyáron a földbe? Ki tudott annyi mindent öntözni? A paprikák, na azok most formában vannak, lennének, tele virággal, kicsi paprikával. Mi is lesz velük? Majd jön a fagy, s eligazítja őket.

Behordtuk a virágokat: szobába, kamrába, s szomszédi segítséggel komfortossá tettük a macskáknak a "kastélyt". Már csak egy függőny kell az ajtajukra. (Tudom, jó bolondok vagyunk, vagyok, de ha nem vagyunk ott legyen meleg helyük.) Már csak az a kérdés, hogy akiknek készült, a vörösök ők alszanak-e ott ténylegesen? Vagy apjuk, anyjuk? ŐK nagy túlélők, én csak a kölyköket féltem. (S a fotókat ismét nem tudom letölteni... Majd máskor.)

Füzetemből

Ez a születés és halál közé szorított élet mégis lehet kielégítő – ha párbeszéd. Életünk, élettapasztalatunk úgy épül fel, hogy megszólítanak gondolatok, szavak, cselekedetek, mi pedig azzal válaszolunk, hogy teremtünk és hatást gyakorlunk.

Martin Buber

Vers-játék

Weöres Sándor: Ballada három falevélről

Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.
És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból.-

Elröpült három falevél...
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
...
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.

Harmadik szédülni vágyott,
szemét lehunyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.

Lobogott három falevél.
Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.
Ott lenn a sár, fekete mély-
ki emel fel az őszi sárból,
ti szegény három falevél!