Mese

Máté Angi: Volt egyszer egy kislány

Volt a kislánynak háza, háza körül udvara, tágas, rajta nyújtózott az üres.
Ült ez a kislány a házában, háza ablakából nézte a nagy nyújtózót, kimenni nem mert, hitte farkasnak, fenevadnak, ha sütött a nap, sétáló farkast látott, ha leszálltak a sötétek, akkor fenevadat.
Nem volt maradása a félésben, hát elment a világba ez a kislány.

Amint ment, fölvett a földről egy lábnyomot és a zsebébe tette, apró, sárból való lábnyom volt.
Ki tudja, tán valamire jó lesz – gondolta.
Ment tovább a világban, fölvett a földről egy havas lábnyomot, másik zsebébe tette.
Ki tudja, tán valamire jó lesz – gondolta.
Így haladt, zsebeiben a sok lábnyommal, voltak aprók, tipegősek, sáros cuppogók, nagy porosak, jegesen karcoltak.
Mikor elfáradt, a lábnyomokat szedő kislány hazament, az ő házába, házát körülvevő udvarára, ahol az üres nyújtózott. Nem szólt, csak kivette az első lábnyomot a zsebéből, az apró, sárból valót és lefektette az udvarra.
Ahogy ezt tette, a nyújtózó üres összerezzent.
Akkor kivette másik zsebéből is a havas lábnyomot, lefektette azt is az udvarra, akkor a nyújtózó üres összébb húzódott.
És fektette a lábnyomokat, egymás mellé, az aprókat, tipegőket, sáros cuppogókat, nagy porosokat, jegesen karcoltakat, és mire az összest lefektette, az üres eltűnt, odalett.
Akkor a kislány rálépett némelyik lábnyomra, ugrált egyikről a másikra, megkereste, vannak-e páros lábnyomok, nézegette, nevet adott nekik, szólongatta őket.
És múlt így az idő, az üres nélkül.
forrás