Hó, hó, hó

Melegségnek, ebben a hidegben

Az illusztrációs blogról mentettem le ezt a képet, illusztrációt? Egy japán hölgyé, Kinukoé. Ilyen hidegben elkel egy ilyen szép melegség, ha mást nem, az ember lelkét melegíteni.

Születésnapomra

küldte az unokám. Majd szkennelni kell, mert ez egy jól sikerült rajz. Néha látszik az anyai kéz példája, de a lényeg az ő lepkéi, napocskája, fája, zsiráfja, s a föld alatti kelni készülő magocskák. Nagy dicséretet kapott Nagyikótól. (Az ő elnevezése! Meséltem neki a múltkor, hogy ezt a nevet ő találta ki, mikor még kisebb volt. Csodálkozott.)

A teleportált macska

Reggel, még fel sem ébredtem szinte rohantam kutyázni, mert tegnap abban a kutya hidegben bizony elmaradt  vele való foglalatosság. Aztán fát hordtam be, mert adjuk meg  a tűznek, a kályháknak is, ami jár nekik. A két macska a lábtörlőn feküdt. Hol máshol? Az, hogy elesek bennük, bemenni alig tudok őket egyáltalán nem zavarta. Rájuk kellett már rezzentenem. Befordulok a fával, megyek vissza, már csak egy macska van. Ejh, ez meg megsértődött - gondoltam. Inkább továbbállt ősi kandúrszokása szerint, mert mindig rendkívül fontos dolgai vannak, ennek következtében állandóan úton van. Kivéve, ha evésre van kilátás. Hogy nem, hogyhogy nem olyankor mindig előkerül. Micsoda radar lehet beépítve nála? Nem is sejtem.
Órák teltek el, benézek a hálóba, mit nem látok?! Őkandúrsága az ágyon alszik. Ezen aztán meglepődtem, hogy is került oda?

 Nincs a házba beszoktatva, mikor osont be és legfőképpen: hogy merte? Aztán magamba szálltam: itt ez  nagy hideg, gondolta ad magának egy kis papalanos ágyon való pihenést. Hagytam, már úgyis mindegy volt. Meg is hálálta, gondolt egyet jött a konyhába, kiengedtem, a s ahogy elnézem felvette ősi kandúrszokását: azóta sem láttam. Igaz, még nem volt vacsoraosztás.....

A fotón a fekete folt macskát rejt. Senkit ne tévesszen meg!

Világok határán

Schäffer Erzsébet előző bejegyzésben bemutatott könyvéből hozok két részt. Beszéljenek magukért!

 Schäffer Erzsébet: Súgd meg…

Egy négyéves, érzékeny, minden idegszálával figyelő, gazdagon fantáziáló kislányról, Liliről mesélt az édesanyja.
Azon a nyáron kisöccse született, Dani.
Amikor hazahozták a kórházból, Lili azt kérte, először hadd beszéljen vele ő. Kettesben.
Bevitték az ötnapos Danit a szobába, letették egy öblös fotelbe. Ekkor Lili odament hozzá, körbenézett, hogy valóban egyedül vannak-e, a füléhez hajolt és ezt mondta:
- Súgd meg nekem, milyen a Jóisten... Elfelejtettem...


„Az öregek, a régiek tudták még, mennyire fontos, hogy időt szakítsunk magunkra, önmagunk és a világ megfigyelésére. Tudtak figyelni, tudtak várni, tudtak csendben lenni, és földi létük minden percét értékelték és élvezték.
Ismerték minden földi és égi feladat pontos helyét, idejét, s ha elbizonytalanodtak olykor-olykor vártak és figyeltek….
Szállt a füst, bodorodott, mesélni kezdett. Régi idők meséit mondta el, történeteket, melyek nem merülnek feledésbe soha, míg lesznek emlékezésre, csendre, bölcsességre vágyó gondolataink.
Néha kialszik a pipám, akkor újra meggyújtom, rápöfékelek, hadd keringjen a füst fel a magas égbe, tudassa, hogy itt vagyunk, keresgélünk mi, feledékeny, gyarló emberek. „

 Alexandra levele S. E. hez

Tanulom a házat

Munka után igyekeztem kifelé, a ház felé, a házba. Izgatott a hőmérséklet, nehogy lefagyjon a vizes blokk, s legfőképpen Zsebi, a kutyus sorsa. Este nem értem el a szomszédokat. Ő jól van, ahogy szomszéd megfogalmazta szinte ezt az időt élvezi: törpespicc. Északi kutyafajta. Azért a vízét forráztam, adtam neki jobb híján konzervet, s rengeteget játszottunk(értsd labdadobálás és visszahozás) és simogattam, átmasszíroztam. Nem eleget - őszerinte, nekem meg elegem volt már a hidegből.

Áldom a sorsot, a jószerencsénket a szomszédaink miatt. Ha ők nem lennének..... Jött a szomszédom, hozta vissza a kutyatápot, aztán megtárgyaltuk a vízügyeket. Ő mászott le az aknába letakarni a vízórát, a vezetéket, majd közösen fedtük be az akna tetejét. Mesélte a faluban több helyen is befagyott tavaly, korábban. Kicsit leesett ezzel a kő a szívemről, aggódtam emiatt. Ameddig tudok maradok, fűtök. Étel és internet, no meg könyv van, fűteni tudok.

Tanulom  a házat, tanulom a fűtést. Begyújtás már megy, a folyamatos tüzelés még gond. Mennyire tömjük meg, mikor zárjuk le? Nem égetünk el sok fát? ahogy látom mindez tapasztalat kérdése, s néha egy-egy telefon a volt tulajnak, hisz ő ismeri a kályhákat legjobban.

Horror

Horror - jegyzi meg a riporter a rádióban, amit a várható időjárással művelnek, s még egy megjegyzése: főként a búlvársajtó. S az ember elgondolkodik a média hatalmán. Ami hol jó, hol félelmetes, hol emel és hol pusztít. Most nem elbagatellizálva a várható időjárást, félelmet keltők. Értem én a veszélyeket, hogy felkészüljünk, számítsunk rá, intézkedjünk, de amit riasztgatnak, már kicsit sok. Emlékszem annak idején a H1N1(? jól írtam) influenza vírus körül is micsoda pánikolás folyt.

S akkor jöjjön egy kis lélekmelegítés Schaffer Erzsébet Pókfonálon c. kötetéből. Melegítés, mert a könyvben lélekmelengető, emberi írások vannak, s azért is lélekmelengető, mert magyar ételt esznek. Kicsit elájulunk a külföldről behozott ételektől, étkezi szokásoktól pl. olasz, francia  konyha, s íme az ő pirított kenyerük s olívaolajas ízesítésének itt a magyar párja, csak fel kell fedezni: "A vacsora ott volt az asztalon, tökmagolajat mártogattunk barna kenyérrel, hagymát, fokhagymát ettünk hozzá, meg kajla zöldpaprikát, néhány utolsónak megérett paradicsomot a kertjükből. Illatos teát ittunk, diót rágtunk utána." Milyen egyszerű, s milyen finom!