A címet kölcsönvettem, de némi, több évszázadnyi ugrással aktuális. Elindultam városomból az elmúlt pénteken, kinéztem egy olyan vonatot, hogy csak egyszer kelljen átszállnom. Amúgy min. kettő lenne az átszállás, míg Komárom megyében élő családomhoz érek. Vonat indul, IC kocsik, ablakok lezárva, de aztán a kalauz kulcsával kinyitogatta őket. Kellett is, mert erősen meleg volt. Aztán a második vasúti csomóponton elfogytak az utasok, egy hölgy érkezett a kocsimba, amúgy egyedül lettem volna. Aztán újabb csomópont, újabb!! utasok, egy hölgy vad telefonálásban, kapja magát, csomagjait összeszedi, s vágtában ugrik le a vonatról. Közben férjem Tatabányáról telefonál, bemondták, ott az állomáson, hogy Komáromban vonatpótló autóbuszokra szállítanak át minket. Érdekes, minket nem tájékoztattak. Vagy a vonaton én nem hallottam volna? Vonat indul, kalauz érkezik, s már!!! megtudjuk hivatalosan is Komáromban átszállunk buszokra. Utastárs egy órája jött vonattal Komáromból két kisgyermekkel Győrbe, okról semmit nem tud.
Komárom: közben a magányos hölggyel szóba elegyedtünk, s kiderült egy helyre utazunk. Legalább már ketten együtt vagyunk a bajban. Vonatról le, buszra fel, jó sokan, több mint sokan, a többek állnak mint a heringek. A ránk, azaz a tömegre váró buszok száma kettő. Idő telik, nem indulunk, egyszer csak leszállítanak minket a buszról. Tömeg indul, előre, mert hogy hova nem tudni, megyünk a sokadalom után. (Kiderül, sokan merre mentek, mert Tatabányán férjem látta, hogy az érkező-kiinduló Railjet gyorsvonaton még a lépcsőkön is lógtak. Ó, emlékezetes hatvanas-hetvenes évek, balatoni utazások...)
Egy kalauztól érdeklődni próbálunk: melyik vonatra is szálljunk Budapest felé? Ő semmit nem tud.... Elő a paraszti logikával, amelyik mozdony Bp. felé áll, arra a vonatra szállunk fel. Úgy látom, többen is hasonló módon gondolkodnak. Közben a hangosbemondó is megerősít ebben minket, a vonat azonnal, értsd kb. negyedóra múlva indul. A hölggyel kölcsönös szimpátia szövődik köztünk, kiderül egy a családunk városa, minket már rég másfelé vetett a sors, s éppen jelenlegi városom környékén, a falvakban próbált albérletet keresni, mert ő hiszi, tudja,ott a helye, a jövője.
Tatabányán már barátságban, telefonszámot cserélve szállunk át férjemhez, aki egy darabig visz minket, s oda már autóval is érte jöhetnek. Egy órával késik az érkezésünk, ha nincs az autós szállítás, bizony kettő lett volna belőle. No, de minden jó, ha vége jó.
S mi történt Komáromban? Erre való az internet, a televízió, a rádiós híradások, s az ezeket követő családtagok, hogy képben lehessünk. Azt már csak csendben kérdem, mi lett volna velünk ezen tájékoztatások nélkül?
A fotók érzékeltetik az ácsorgást, a tájékozódást, a MI vonatunkból fotóztam, sajnos csak későn jutott eszembe... Sajnos.
