Komárom: közben a magányos hölggyel szóba elegyedtünk, s kiderült egy helyre utazunk. Legalább már ketten együtt vagyunk a bajban. Vonatról le, buszra fel, jó sokan, több mint sokan, a többek állnak mint a heringek. A ránk, azaz a tömegre váró buszok száma kettő. Idő telik, nem indulunk, egyszer csak leszállítanak minket a buszról. Tömeg indul, előre, mert hogy hova nem tudni, megyünk a sokadalom után. (Kiderül, sokan merre mentek, mert Tatabányán férjem látta, hogy az érkező-kiinduló Railjet gyorsvonaton még a lépcsőkön is lógtak. Ó, emlékezetes hatvanas-hetvenes évek, balatoni utazások...)
Egy kalauztól érdeklődni próbálunk: melyik vonatra is szálljunk Budapest felé? Ő semmit nem tud.... Elő a paraszti logikával, amelyik mozdony Bp. felé áll, arra a vonatra szállunk fel. Úgy látom, többen is hasonló módon gondolkodnak. Közben a hangosbemondó is megerősít ebben minket, a vonat azonnal, értsd kb. negyedóra múlva indul. A hölggyel kölcsönös szimpátia szövődik köztünk, kiderül egy a családunk városa, minket már rég másfelé vetett a sors, s éppen jelenlegi városom környékén, a falvakban próbált albérletet keresni, mert ő hiszi, tudja,ott a helye, a jövője.
Tatabányán már barátságban, telefonszámot cserélve szállunk át férjemhez, aki egy darabig visz minket, s oda már autóval is érte jöhetnek. Egy órával késik az érkezésünk, ha nincs az autós szállítás, bizony kettő lett volna belőle. No, de minden jó, ha vége jó.
S mi történt Komáromban? Erre való az internet, a televízió, a rádiós híradások, s az ezeket követő családtagok, hogy képben lehessünk. Azt már csak csendben kérdem, mi lett volna velünk ezen tájékoztatások nélkül?
A fotók érzékeltetik az ácsorgást, a tájékozódást, a MI vonatunkból fotóztam, sajnos csak későn jutott eszembe... Sajnos.
