esőre ébredtem, csendesen felkeltem, s kávé után
(ami sajnos létszügkéglet lett pár napja, értsd addig kávé nélkül végeztem a reggeli kerti rituálét. Gondolom a nagy meleg szívja el az ember erejét, nem hagyja aludni. A tegnapi nap pokol volt számomra. Nem is értettem. Aztán a késődélutáni eső, lehűlés, s főleg a vihar megértette velem az okát.)
kimentem a csendes esős kertbe. Szétmertem az esővizet a hordóból, megetettem a kutyákat, Lájbi megkapta az extra szeretetét, mert egyedül van, szomorú és magányos. Szóval ezek után jöhettem én, s kert. Vagy inkább a kert, s én. Vagy mi ketten a kerttel. Sétáltam, nézelődtem, gyönyörködtem. Dicsértem, biztattam, csodáltam, simogattam a szememmel, gép nem volt velem. A fotók vihar utániak(közben bekerült pár korábbi is), de ugyanezt az érzést mutatják. Jó volt benne elmerülni, eggyé válni a szépségével, a nyugalommal, a csenddel. A jelennel, az ígéretekkel.
Ők égig nőttek, rájuk folyt a Tetőgara, felhúzta őket, takarva s elfojtva minden növényt, amiket köréjük ültettem. A sugárzsálya is elengedte magát...
A liliomok. Rájöttem mi adja a látványuk szépségét.Három sorba ültettem őket, egy, kettő, három tövet. Idén tőből új hajtásaik jöttek. Innen a gazdagságuk, szépségük, csodájuk. A piros bogár eleget lakmározott rajtuk, féltem semmi nem lesz belőlük.
A jezsámen, aki nehezen szedte össze magát. Valami fagyvonal lehet itt, elfagynak a loncok is minden télen. Ismét megfigyelem, aztán lehet új helyet kap. Viszont a feléledésére büszke vagyok, mondom is neki mindig.
S vannak bokrok amik idénre lettek szépek, dúsak. Sajnos a sárga virágút, neve nem jut eszembe nem vágtam tavasszal rendesen vissza. Gyógynövény. Hiába múlik felettem az idő... Tanultam belőle.
A kert ezen sarka is kezd összenőni.Még nem tejes, de halad afelé. Amint s ahogy három éve elterveztem.
(ami sajnos létszügkéglet lett pár napja, értsd addig kávé nélkül végeztem a reggeli kerti rituálét. Gondolom a nagy meleg szívja el az ember erejét, nem hagyja aludni. A tegnapi nap pokol volt számomra. Nem is értettem. Aztán a késődélutáni eső, lehűlés, s főleg a vihar megértette velem az okát.)
kimentem a csendes esős kertbe. Szétmertem az esővizet a hordóból, megetettem a kutyákat, Lájbi megkapta az extra szeretetét, mert egyedül van, szomorú és magányos. Szóval ezek után jöhettem én, s kert. Vagy inkább a kert, s én. Vagy mi ketten a kerttel. Sétáltam, nézelődtem, gyönyörködtem. Dicsértem, biztattam, csodáltam, simogattam a szememmel, gép nem volt velem. A fotók vihar utániak(közben bekerült pár korábbi is), de ugyanezt az érzést mutatják. Jó volt benne elmerülni, eggyé válni a szépségével, a nyugalommal, a csenddel. A jelennel, az ígéretekkel.
Ők égig nőttek, rájuk folyt a Tetőgara, felhúzta őket, takarva s elfojtva minden növényt, amiket köréjük ültettem. A sugárzsálya is elengedte magát...
A liliomok. Rájöttem mi adja a látványuk szépségét.Három sorba ültettem őket, egy, kettő, három tövet. Idén tőből új hajtásaik jöttek. Innen a gazdagságuk, szépségük, csodájuk. A piros bogár eleget lakmározott rajtuk, féltem semmi nem lesz belőlük.
Ki a kicsit nem becsüli: illatos cickafark.
A kecskeméti lizinkám. Az iringók is nyílni kezdenek, már annyira vártam.
S vannak bokrok amik idénre lettek szépek, dúsak. Sajnos a sárga virágút, neve nem jut eszembe nem vágtam tavasszal rendesen vissza. Gyógynövény. Hiába múlik felettem az idő... Tanultam belőle.
A kert ezen sarka is kezd összenőni.Még nem tejes, de halad afelé. Amint s ahogy három éve elterveztem.
S az utolsó beültetés:
A dudvás lonc sok esőt kap most a társaival együtt, növekedhetnek, megeredhetnek.S végül az árnyéki rész, zöldekkel: