Felnéztem a gépre,

hogy mehessek olvasni. Kb. egy-másfél órája. Ez az átka a számítógépnek, az ember mindig talál valamit. Főleg, ha az a valami beleillik abba amit éppen keresgél, amiben gondolkodik.

Aztán gondolkodtam címlapmontázsokban, végül az került oda, ami. A nyár kimaradt, de már a fények az őszt jelzik. Felénk.

Tegnap kimentünk a szokásos erdőnkbe. Zsebit szellőztetni, meg magunkat is. Egyedül voltunk, csend volt, nyugalom, béke. Eggyé olvadt az ember vele. Itt-ott már színes lombok jelezték, valami változik, valami készül elmenni, s új érkezik. Még csak finoman, de már a levegőben volt. Közben elmerengtünk, van valami jó és szép, s sokan is járnak ide. Eleinte az erdő egy része volt lezárva, már nagyobb része. Van ott egy erdészház, tó, házikó a tavon, ahol esküvőket rendeznek. Előtte még lehetett sétálni, volt emlékpark régi erdészekről, tavas rész, már zárt minden. Évekkel korábban a helyi sajtó nagyon ajánlgatott egy erdőt, tavakkal. Bementünk, mire indultunk volna órák múlva haza, ránk zárták a sorompót. Akkor miért mutogatják, ha magánterület? Miért nem írták ki mitől és meddig vagy nem látogatható?

Délután nagy esőnk volt, ma nem éreztem, legfeljebb tegnap, s előtte ettől voltam feszült? Ily sötétnek eget régen láttam. Nézegette a szomszédasszony, jeget hoz.

Nem itt rakta le, valószínű a megyeszékhelyen. Az eső kellett, nagyon. Lehet holnap epret rendezni a felpuhult földön. S füvet nyírni is, mert nő, mint a bolondgomba.