Tegnap jöttem haza a kórházból, a szokásos koreográfia után: befekvés, műtét, egy nap lábadozás, hazajövetel. S már az újabb műtétet tervezem, ha már lúd, legyen kövér. 32 évet halogattam az orvos javaslata után, s két nagy műtét "tolakodott" a rutin visszér műtét elé. Utána már gondolni sem mertem rá, míg a helyzet rá nem kényszerített. A tapasztaltak birtokában nem is értem miért? Bár úgy érzem műtét van, s nincs kicsi és nagy, mert a felkészülés, a félelem, az altatás stb. mindenhol megvan, bár lehet néha másként. Legfeljebb a beavatkozás mélysége más. S lehet akármilyen rutin és kicsi, a mellékkörülmények okozhatnak kellemetlenséget, fájdalmat, s nehéz órákat. S egy nagy operáció akadályait is veheti teljesen simán az ember, legfeljebb heteket "gyúr rá" előtte. S azt is megtapasztaltam, ha van egy jó betegközösség a szobában az szárnyakat az embernek, sok nehézségen átsegíti. S máig szeretettel gondolok Molnár János főorvos úrra, s team-jére a Budakeszi MÁV Szanatóriumból, akik a nyolcvanas években is egy fantasztikus légkört teremtettek az ott műtétre kerülő, s lábadozó betegeknek. Megkínoztak minket, a beavatkozás lórúgás volt, de a legnagyobb elismerés hangján beszélt minden operált az ott eltöltött időkről.
Ó! Gyógyulj meg minél hamarabb!!!!
VálaszTörlésGyors felepulest Neked Aniko! puszillak:)
VálaszTörlésJó látni és érezni az akaraterődet. Kívánom a mielőbbi gyógyulást neked és tartson ki mindvégig a pozitív gondolkozásod!
VálaszTörlésOtthon melegét sugároznak a képeid. Ölellek.
Gyógyulást, és örülök, hogy így sikerült minden.
VálaszTörlésJobbulást kívánok!
VálaszTörlésJobbulást!
VálaszTörlésJobbulást!
VálaszTörlés