Két film, két nehéz film. Szerettem őket. Az elsőt még annak idején láttam, moziban, más élmény volt. Fantasztikus a színészi játék (Kristin Scott Thomas). Lassan hömpölygő a film, ez így jó. Mély érzéseket érintett meg bennem. Ezek a filmek a világom. (Ha meg fáradt vagyok jöhetnek az érzelmes, romantikus történetek, kikapcsolni.)
A másodikban Gwyneth Paltrow színészi játékára csodálkoztam rá, s persze a téma is érdekelt. Nem egy könnyű film érdemes mégis megnézni.
Egy film, egy könyv, Kína, a múlt század második fele. Más mind kettő, valami mégis közös bennük.
Engem megfogtak.
teljesen kiborultam. Kiborultam a tehetetlenségtől, a várakozástól. Látom a kertet, a tennivalókat, kint is, bent is. S nem tudom, merem csinálni, mert szeretném ha végre rendbe jönne a térdem, kiegyenesedne a lábam, s teljes életet élhetnék.
A többibe most nem mennék bele. Nehéz.
A lentiek ma reggeli búbánatos fotók, mint az időjárás. Hamar lekaptam őket, legyen miben gyönyörködni, ha napokig esne az eső. Félek hiú remény lesz.
itt, mondja ebéd után az uram. Máskor mindezt én csinálom, s ennél még sokkal többet- mondám én. Nem véletlenül őrjöngök időnként, hogy elegem van. Nagyon, nagyon elegem, nagyon sokszor. S nem véletlenül jut eszembe Veres Péter egy elbeszélése egy anya vagy asszony napjáról. Lényegében egykutya.
