Tegnap is feküdtem eleget, s kertészkedtem eleget. Az eső nagy úr, bekényszerített, pihenésre késztetett. Normális ember mércéjével így sem sokat tettem.
Ma reggelre mindenem fájt, mozdulni sem tudtam. Aztán kimentem A KERTBE, ami kicsi, és kezdetleges, és semmi, de nekem a kertek kertje és a világ közepe. S lám elkezdtem feltöltődni erővel.A hogy ide -és odanéztem láttam mit kell tenni, mit kiásni és átültetni, s röppent a fájdalom, fáradtság.
Ez a felébresztő látvány: az arany és bordó színekben rügyező borbolyák és a spirea. Ekkor mondtam azt, érdemes küzdeni, elfáradni.
Ezt a csodálatos hátteret a szomszédban vajon mikorra sikerül eltakarnunk?
A fenti tüdőfű a kedvenc erdőnkből, a lenti kertészeti. Amilyen jelentéktelenek úgy kedvelem őket. Tán mert elsők? Tán a virágaikért?
Innen kiszedtem az összes megmaradt tulipánt, s átültettem ide és oda. Megmaradnak-e? Viszont kaptak egy esélyt, mert valaki a többi hagymáját szorgalmasan elrágta odalent.
A neve nem jut eszembe, valami kínai.... egész télen fehér takaróban volt. Megúszta.
Nagyon hálás virág.
Egy szőlőhegyi kirándulás emléke tavalyról.