minden reggel első utam a kertbe vezet. Ez az un. Zsebi kert, ahol ő él és garázdálkodik. Viszont ez A KERT, itt zajlik az életünk is. Itt van a faház, a szárító, a kiülő, s még nagy halom öröklött törmelék, amit el kellene szállítanunk... Itt van apám padja, amire néha kiülök, s emlékezem, máskor ezen ülve dobálom a labdát a kutyának. Ha teregetek erre teszem a lavórt, amiben a nedves ruhákat kihoztam. Ütött-kopott, de szívbéli, s tartjuk amíg csak tudjuk.
Mostanában a madarak tartanak reggelente izgalomban. Amíg nem lettem madárbarát (kertes) ennyire nem törődtem ill. foglalkoztam velük. Az is igaz, az etetőt, amikor már a hivatalos etetési idő elmúlt, levettük, elvittük. Most fent maradt, ha ott volt a madarak úgy döntöttek ott nekik lehet keresnivalójuk. Akkor figyeltem fel rájuk, amikor megjelentek a tengelicek. Aztán jöttek a zöldikék. (Megkérdeztem az
MME-től, zöldikék.) Őket nem tudtam nem etetni, azt hittem egyszeri látogatók. Úgy látom, minden reggel megjelennek fél hét és fél nyolc közt a tengelicek,
a zöldikék később, inkább délután, késő délelőtt.
Nos tengelicék még tőlem sem zavartatják magukat, de madár sem maradhat a közelükben, elzavarnak mindenkit. Méltóságosak, fenségesek, úgy viselkednek mintha tudnák, hogy
ők az év madarai.
A zöldikék jönnek, esznek, ha arra járunk felröppennek, aztán visszaszállnak. S ha már ők esznek, jönnek a potyázók, a verebek. Ronda vagyok, bevallom nekik nem örülök, nálam jobban a szomszédaim nem szeretik őket. Cinkék közül már csak a széncinegéket látom, ők meg csak leszállnak, felkapják a magokat, aztán (MOST MÁR A FŰZFÁN IS) egy-egy faágon megeszik belőlük, ami nekik kell. A fekete rigóékat inkább szálldosni látom, hallom a hangjukat. A kert végén, a csalitosban más madarak vannak, őket csak messziről látom röpdösni, hallom a hangversenyüket.
Mostanában Zsebi rosszul jár, várja az embert, hogy sétálni vigye, ezek a napjaim sajnos nem erről szólnak. Labdát dobálok neki, aztán versenyt futnak érte, ő nálunk, a Lájbi a szomszédban. Néha odanézek a kerítéshez, egy kutyafejet látok ott, aztán be- és visszahúzza, s máshol tűnik fel. Ezt a nagy mozgolódást Füles mester komótos ugatása kíséri. Szóval hangverseny van. Az van. (Ez a bejegyzés tegnap készült.)
S mostanában nem kertészkedtem, viszont ma megtettem. Délutánra sétáltunk Zsebivel IS, vettem egy Csodakertet, s némi kapálás is történt. Nem sok, éppen hogy, s izgalommal várom a holnap reggel, mire megyünk egymással. Azt hittem a kert semmit nem mutat idén, úgy látszik mégis. Alkonyatban fotóztam tegnap.
Ahogy kapálgattam ma, egyszer csak egy őz tűnt fel az úton, a háttérben látható erdőből tévedhetett be az útra, a házak közé, s hova máshova a falu felé ment. Nem tudom mi lett vele?
