Vasárnap délután,

 hogy kilendüljek abból a nagy feszültségből, amiben már napok óta vagyok, elindultunk Keszthelyre. (Legfőbb előzménye, úgy ütöttem le ebédemet véletlenül a földre -utolsó cseppként- hogy szilánkosra tört a tányér, veszett az ebéd, de még az állatoknak sem mertem odaadni a szilánkok miatt...) Van ott egy hírneves cukrászda, hozzájuk vágytam, vigaszra. Azt hittem, olvastam, hogy valamiféle adventi vásár is van. Nem igazán volt. 

 

 

 

 

 Khm.

S egy-két szépség a sétálóutcából.

 S amik még felújításra várnak: 

Hazafelé.

"A szív gyönyörűségei"

Valamikor évekkel, inkább évtizedekkel korábban hallgattam egy riportműsort a tv-ben. Kocsi Mártával és Csomor Lajossal, akik Erdélyt járva a festett bútorokról írtak könyvet. Ott figyeltem fel rájuk, a festett bútorokra, a szimbólumokra.

Aztán került hozzám tálas és egy doboz, örömmel vásároltam meg őket, mert festettek voltak. Az öröm akkor változott ürömmé, amikor itthon nyomozni kezdtem utánuk. Az előbbit én román eredetűnek saccolom, mert Kecskeméten vettem a bolhapiacon, akárhonnan felszedhették. Az utóbbinál osztrák eredetre gondolok, az zalaegerszegi vásárlás, arrafelé sok a nyugati áru.  Hasonlóan került egy képkeret is, amire művész ismerős mondta, tetess bele tükröt.

A nyár elején körbejártuk a keleti határrész református templomait, azaz a festett, kazettás mennyezetű,  templomokat. Mindegyik maga volt a csoda, s mindegyik más. Nagy élmény volt számomra.

S akkor megláttam Mónika mécsestartóit. Tudtam, hogy fest, tanulta a bútorfestést, táblafestést. (Lehet, hogy nem vagyok a megnevezésben szakszerű.) Valami léleksimogató szépségeket mutatott. Úgy érzem, amikor nézem a munkáit, hogy ezekben a harmónia, a szépség, a tanult színhasználat  a szimbólumok ismerete, s valami ösztönös, de ugyanakkor tudatos alkalmazása olyan eredményt hoz létre, amelyekben a múlt a mai kor igényei szerint él tovább. Eredetileg ajándéknak kértem tőle, s közben , ahogy nézegettem annyira szívemhez nőtt, s akiknek szántam másra vágytak, tehát találkozott a vágy és a lehetőség, s immár az enyém, a miénk lett.  A legszebb karácsonyi ajándékunk. Köszönet érte!

 Sok helyre próbáltuk a házban, de valahogy sehogy nem volt a helyén. Akkor ideillesztettem, s mintha erre a helyre várt volna, vagy a helyre rá. Egyszerűen életre kelt. (Azt bevallom, ha olyant főzök, leveszem, óvom, de reggel, mikor félhomályban kijön az ember a konyhába, meggyújtja a mécsest nagyon bensőséges hangulatot ad.)

A bejegyzés címéhez Erdős Éva szavait vettem kölcsön, s milyen igaza van.

Advent 3.vasárnapja

 

Olasz Ferenc: Mindörökkön örökké c. könyvét fotóztam.

Egy meleg nap délutánján

 Már mihez képest  meleg? A tegnaphoz? A felöltözéshez? A túlöltözéshez? Minden esetre lett mára egy boldog kutyánk, akit kicsit megjárattunk erdőn és mezőn. S nekünk sem ártott a mozgás. Az udvart tegnap összehúztuk a tujainvázió után: ágak, levelek, hordalékok. Várjuk a havat, ha majd jön, tiszta udvarral.

 Hunyorok, őket aztán nem zavarja a fagy. Mindhárman bimbókkal tele. A harmadiknak elhúztam a leveleit, ott kuporognak a bimbók alattuk. S a primulák közt is van, ami nyílik. Tudom, most nem ez a dolga. Apró kis fénysugárkák ebben a rideg időben.

Alkonyi búcsúzás: bent és kint.

Karácsony előtt egy film a szeretetről, s még sok másról

 Marvin szobája

 

8.

Nem írtam hozzá semmit, nekem, nekünk a 8. ennyi. Kereshettem volna szebb, jobb szöveget, ez jött velem szembe. Ebben is sok minden benne van.

Mára

 

"Mert az élet egyszerre bonyolult és egyszerű, ezért vannak a sütemények." Fredrik Backman

S akkor már, mert karácsony lesz, s a könyveiben annyi szeretet van, a másság elfogadására is. Jól ír, jól közelít, s hisz az emberben! Ha kérdeznétek melyik legyen? Nem tudnék választani.

Azért az a köröcske csak takar valamit!