"Az égen nyári fényözön"

 

Tóth Árpád: Kecskerágó

Az égen nyári fényözön;
De minden bokrot megelőzve
A kecskerágó már az őszre
Bíborsapkásan ráköszön.

Mintha lombjain csupa kis
Tündéri pöttöm püspök ülne,
S bíbor birétumban örülne,
Hogy mily szép még meghalni is.

Ó, áldott őszi tarkaság!
Szelíden búcsúzkodó lángok!
A néma domboldalban állok,
S nézem a bölcs kis dudva-fát.

Igen, igen, vergődni kár.
A sziromtépő vén mohóság
Hiába. Meghaltak a rózsák.
Ébredj békével, drága Nyár!

Tán nem találkozom veled
Többé. Mindegy. A szél megindul,
És ajakamra fú a lombbul
Egy első hervadt levelet.

Érintésétől áhitat
Borzong át, mintha áldozónak
Nyújt ajkára az áldozópap
Hűvös ostyát. Lement a nap.

 

Az elsőt a madarak hozták, a másodikat mi. Egy a közös bennük, mindketten az őszt jelzik.

Tegnap

ötyézni indultam a városba, pontosabban félötyézni. Majd lekéstem a buszt, mert valami hivatalos levelet írtam, felvállalva egy közügy intézését. S döbbentem tapasztaltam, hogy a gépemen lévő wordl-ön belül nem tudok szerkeszteni. Gyors telefonos segítségkérés.

Aztán mibe is öltözzek? Végül a szokásos, jól bevált, évek óta hordott, s imádott batikolt hosszú ruhámban indultam el. Len, lenge, ha hosszú is, jó viselet. Aztán, ha már város egy-két gyors ügyintézés, de az mindig némi beszélgetéssel jár, s picit el is késtem. Viszont végre összejöttünk, s jó három órán keresztül beszélgettünk, emléket idéztünk,s közben az ember lánya (mert épp úgy volt a székem) "mozizott" is. Egy belváros kora őszi, meleg idős forgataga, pontosítok esti forgataga. Nekem ez is élmény? Hát, szégyelljem bevallani? Az volt.

Ma reggel viszont fejfájással ébredtem. Ritkán fáj a fejem. Most néztem az időképet, lehűlés jön. Ennyire jó szamár lennék? Bár a hidegfrontokra előtte napokkal már reagálok.

Most fogom magam, vásároltunk egy-két növényt, megyek keresek nekik helyet, s fűnyírás is vár ránk.

 Hetekig eltűntek a madaraink, ismét látom őket, jönnek, isznak, fürdenek. Cinke tavasz óta a környéken nem volt, most ott cserreg a diófán. Vagy pirreg? Nagy élet kezdődött a lombok között.

A diófán! Ami fogta magát, s a levágott oldalra átcsoportosította a lombjait. Mert ugyebár, az ember mit szól, azaz mit vág bele az ő dolgába. (Azért teljesen nem,  a régi, árnyékban ebédelünk lehetőség odalett. Idén tán háromszor, ha kiültünk alá enni. Pedig úgy szerettük...)

 A kékszakáll teljes méhlegelő pompájában. Szinte még napnyugtakor is ellepik a méhek.

Metro, London, macskák

 

 

 

 

forrás

Ó, ez a lakás

nekem úgy bejönne.  A forrás alatt a többi fotót is megnézhetitek. A hangulata, a színei, a bútorok, tárgyak.

forrás 

s ahonnan ő is hozta

   S nektek? Azért a hozzászólások száma is jelez valamit!

A Nap kelte (reggelizés közben az ablakból)

Ők, hárman

 

„Mert az élet több a csónaknál, amelyben evezünk. Több, mint az ember, aki vagyunk. Összetartozás. Saját magunk darabkái valaki másban.”
Fredrik Backman

 Zsebi boldogsága(?) 

Előttem az utódom? Vagy az apja utóda? Minden esetre a családban marad.

Nem tudtam megállni, hogy ne másoljam át a verset

Konsztantyin Fofanov: Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

A tűnődő természet hervadása,

kora reggel az ősz ködgomolyag,

a búcsúzó fények, a madarak -

a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Szeretem gyermekkorom óta, Észak

bús fia, hűlő vizek moraját,

Az álmos erdőt, ha a komor évszak

lehelletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,

már kókkadt minden,

de a kései virágok végső pompájukban állnak,

közeledtén a meztelen halálnak

még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimennek a ritkuló berekbe:

bíborban ég, átlátszó s hallgatag.

Csóvát evett az alvó tetemekre

immár a szeptemberi virradat!...

Vagy a folyóhoz megyek - csupán hullám,

ólmos habok lomhán türemlenek.

Csöndes, szelíd harmónia borul rám,

és álmaim gyönyörrel teljesek...

Megsajdulnak felejtett veszteségek,

de nincs bennük se gyötrelem, se vád,

homályosak, mint őszi csöndben ébredt

álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,

könny fátyolozza megint szememet...

S ragyog az élet fénylő jelenésként,

ragyog, mint megfejtett édes jelek...

Ford.: Lator László

forrás 

 

A fotók meg adták magukat.