mondtam szombaton este, mikor órákat töltöttem a blog régi külsejének visszavarázslásával, látom, van még min változtatni.
Napok óta motoz bennem, hogy régi időkből mire emlékszünk vissza ruháinkból, cipőinkből, kabátokból, stb.? Én alig párra. Tíz éves korom körül volt egy mokaszinszerű kék-drapp, tán körben összefűzött papucscipőm, s már asszonyként, a hetvenes évek vége felé, egy alacsony sarkú papucscipőm, sötétkék, lehet, hogy szürke betoldással. A történetére emlékszem, még az Alföld Cipőgyárból került ki, exportból visszamaradt, vagy valamiért csökkent értékű volt. Ilyen-olyan kézenközön jutottam hozzá. Számomra kincs lehetett, ha máig őrzöm az emlékét.
Kabátban anyám ötvenes évekbeli bőrkabátját hordtam vagy tíz-tizenöt év múlva. Igaz, kaptam egy "szép" kék, meleg, csak ormótlan télikabátot, sosem volt rajtam, nem tudtam elviselni, helyette lett nagy kedvencem a bőrkabát. S alá, ünneplősként anyám ötvenes évekbeli fekete, szűk szoknyája. Nagyon szerettem. (S ma már bánom, hogy eldobtam, vagy túlhordtam, s elkopott? Ki tudja?)
Ruhák: az emlékezést ez hozta elő. Volt egy kékfestő kétrészes ruhám, imádtam. Hetvenes évek! Aztán még a hetvenes fordulóján egy rózsaszín, mell alatt vágott, masnis. Ekkor nagy divat volt, az anyagára már nem emlékszem. Annál jobban egy hímzett mellényre, s a hozzá tartozó csipkeblúzra, egy szalagavatón, de sokat táncoltam bennük. S amit nem értek, mert máig nem tudok magamon nylon, műszálas anyagot elviselni, valamikor, tán a hetvenes évek elején egy nagyon tarka, élénk színű, műszálas, nyári ruha. Ebben lettem nagyanyám szerint a "falu szégyene".
A menyasszonyi ruhám is rendhagyó volt: mini és hímzett, boldogi hímzéssel az ujján. Nem voltam "igazi" menyasszony. Díszek helyett margaréta került a hajamba, csokornak.
Aztán kikapcs, a gyermeknevelés évei, nadrágban, mert ezt volt egyszerű felvenni és praktikus a játszóterezéshez. Nadrágot ma már főként nyáron hordok, maradtam ill. lettem szoknyás. S mire anyám meghalt, (mert többnyire ő varrt nekem, de saját ízlése szerint, s sokszor nem is hordtam azokat a ruhákat) s anyagilag is megengedhettem magamnak találtam rá a stílusomra. Ha ez így mondható? Akármilyen, az enyém, ez vagyok én, így érzem jól magam. S járom az utcát, megyek programokra, s utazok a magam hosszú szoknyáiban, ruháiban (Antal Andis, Rokolyás is), batikolt pólóiban, ruháiban, indiai hosszú ruhákban. Mondja a kolléganőm, tudom viselni ezeket. Tudom? Inkább ezt hozták az évek. S nem szeretem az "egyen ruhákat", a divatot követni sem akarom. Jobb így, ezekben nekem.
S aztán elgondolkodom, s ha végignézek a régi kedvenceken, azért mindenhol, mindenkor a mai szeretettek elődei köszönnek elő. Tán nem véletlenül, csak a körülmények kellettek hozzá, hogy győzzenek, végleg meggyőzzenek, velük vagyok egy.
