" Egy embernek való, jó ház, maga a beteljesült csoda. A ház, főleg az ilyen falura néző „úri tanya”, a természetben van. Része, egy darabja a természetnek. S a ház lelke maga az ember… Ember nélkül a ház lassan pusztul, és meghal. Lehet, talán még szerencsésebb megfogalmazás, s jobban körülírja a valóságot, hogy lelket lehel az élettelen falakba, a bútorokba, s mindenbe, amit használ. Azzal, ahogy benne él, főz, mos, takarít, tisztálkodik, rendben tartja, óvja, s ha arra van szükség, javítgatja, szóval egész ottlakásával valamiféle rend és harmónia szerint cselekszik. Úgy igyekszik egyensúlyban tartani a házat a körülötte lévő természettel, hogy ez őt és a házat minél több jóérzéssel töltse el. Persze, ez utóbbit tényleg embere válogatja. A csattogó fóliadarabokkal díszes és szalmatörmelékkel elegyes széjjelséget látva, ritka országjárásaim közben, s néhány nagyon lepusztult házra nézve, felvetődik: lehet, tényleg jobb volna, ha a házak választhatnának maguknak való embert. Nem tudni… Nekünk talán sikerült. És a háznak is. Persze csak akkor, ha utánunk is meghagyják olyannak, amilyen még sokáig lehet: a múlt egy jól konzervált pillanatának, ami olyan, mint egy jó fotó"
„Visszatekintve az időben, az első percre gondol… Amint beléptek a napsugaras kiskapun, s egymásra néztek a feleségével. Vágyakozást és lelkesedést látott a szemeiben, mint régen, a fészekrakó években. Mintha mindig is vártak volna erre a pillanatra, s tudta, győzködnie nem kell. Dobogó szívvel léptek be a vastag falak közé. A ház ablakain ömlött befelé a tavaszi napfény, odabenn csend volt és béke, ahogy leültek. Tétova gondolataikat, s a végső döntés előtti kétségeket elnyomta az a nyugalom, amely meleg takaróként telepedett rájuk, s amitől úgy érezték, soha nem is éltek másutt, csak itt.
Befogadta őket a ház, s ők rátaláltak a házra. Mint a remeterák, ki páncél nélküli védtelen testét csak annyi időre tárja a hatalmas víz veszélyeinek szívdobogva, amíg gyorsan átköltözik abba a csigaházba, amely épp jó rá. A sajátjába, ami rátalált, s amit kiválasztott.”
„Ezt a fajta boldogságot pénzen nem lehet megszerezni. Mert nincs „annyi” pénz, amelyen meg lehetne venni a madárdalt, s a nagy diófát, ami az élő múlt, jelen, s jövő… Az öreg akácokat..., meg a vaskeménységű, hatalmas szilfát, „aki” úgy áll a ház előtt rendületlenül, mint sötétbozontú, subába burkolózott szálas betyár, aki fokosára támaszkodva fenyegető árnyékával a bentalvókra vigyáz. Tudja, hogy mindez túl fogja őt élni, s hogy nincs már annyi ideje, hogy akkorának lássa
a kert sarkában sarjadzott kis diófát, mint amelyiket az imént megcsodált - de nem bánja. Szeretettel néz rá, és elhatározza, hintát akaszt majd vastag oldalsó ágára az unokáknak, hogy kedvükre játszhassanak. ők majd láthatják, mint válik óriássá a kis facsemete, s megszeretik majd a házat.
És a ház is befogadja őket, mert - talán attól, hogy mindig jó emberek éltek benne… - sugárzik belőle a szeretet.” Farkas Csamangó Zoltán
Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény.
Harmadik úgy hullt a földre az égből egyenesen,
mint egy könny szemből a szívbe, nedvesen és nehezen.
Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat
ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
hogy ne tudjon elröpülni? és az utolsót hova
rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?
Óh jaj, késő! már az első hószin angyal csupa folt!
És a másik messzeszállott, aki olyan könnyű volt!
Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,
mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.