A múltkor az eM csoportban valamiről beszélgetünk, s egyik fiatal, harmincas társnőm mesél egy történetet. Elgondolkodom, s rákérdezek: a Pista bácsi volt az? Igen ő!
Mikor frissen végzett szakemberként a szakmába kerültem volt a megyében egy kolléga. Híres és hirhedt volt. Imádták a gyerekek, a könyvtárban mikor odakerült megnövekedett a beiratkozott olvasók száma. A hivatalos elismerés váratott magára, aztán össze is fogtak ellene, s elmarták. Ahogy ez lenni szokott.... Az, hogy a gyerekek imádták, lelkesen, kórusban köszöntötték, s repítette magával őket a maga csodavilágába, nem számított. Hangos volt, énekelt gitárkísérettel, ez már támadási felület volt ellene, hivatalosan.
Többször meghívtam/meghívtuk a munkahelyemre, fantasztikus napokat töltöttünk együtt. Volt alkalom, hogy négy foglalkozást húzott le egy nap alatt, a végén már óvónőknek a gyerekek minden korosztálya után. Fáradhatatlan volt, lelkes és ügyes. S gyereke százaival ismertette meg
találmányát. Ekkor már pedagógusként dolgozott, olyan igazgató keze alatt aki nagyra értékelte őt.
Múlt időben írok, pedig köztünk van, s dolgozik most is nyugdíjasként. Nyugdíjas pedagógusként. S összeállított egy diasort, s vetítés közben mesél az életéről. A felmenőkről, a gyermekkorról, a meghatározó iskoláról. Rajzokkal, versekkel kiegészítve. A nézőközönség többnyire idős ember, csak ülnek , s f igyelnek. Én meg teszem helyre a dolgokat, a dolgok eredetét, amiről tudtam, s amiről nem. Ami újdonságként hat, bár nem csodálkozom, Pista bácsitól minden kitelik.
Lelkesedése, ötletessége határtalan, ennél már csak embersége nagyobb. Örülök, hogy elmentem, s meghallgattam.
S ezt már csak csendben, s halkan jegyzem meg: mennyire meghatározó a család, s AZ ISKOLA, amely egy életre példát ad, utat mutat, s élményt ad.