Ma már

volt minden: kamrarendezés, takarítás, némi visszavágások a rózsák s növények közt, csak ami útban volt. Mindig február körül, ahogy az időjárás engedi teszem meg.
Csak a rózsa, sokszor fennakadtunk rajta, ahogy mentünk a kapu felé. S vannak virágok, amelyek két betonlap közé telepedtek. Kitépni lehetetlen őket, kiszedni még kevésbé. Viszont itt élik világukat. Ki érti ezt?

  S ki érti azt, amit a kertben tapasztalunk? Vannak bimbós és nyíló ibolyáink:

Hóvirágok kinyílóban:

Még mindig tobzódó hunyor

s úgy látom már új leveleket hozó japánbirs

s még nem teljesen kinyílt téli jázminok

 s valahonnan idekerült ez ez új bejegyzés, amit hiába írnék újra új bejegyzést, nem tudok eltávolítani...

A könyvvel még nem végeztem, csak ez a ködös, de enyhe idő ma munkára kényszerített. Viszont van délután, lesz délután, olvasásra, kuckózásra csábító.

S Csicsada naplójában ma ezt a verset mintha nekem írták volna (s kyorsinak egy múltkori bejegyzéséhez):

Ölbey Irén (1902-1987): Elmélkedés

Fenn a hegyormon ült az ember

s beszélgetett a végtelennel.

Körül kék encián nyitott,

mosolya fény volt és titok.

A fenyő illatát lehelte,

jáspis-szárnyakkal szállt egy lepke.

Olyan elbűvölt volt a táj,

Csak távol csilingelt a nyáj.

S ezüstösen, elhaló-lágyan

egy patak csobogott a nyárban.

Mintha messze angyali kar

dúdolt volna, szép volt a dal.

Hallgatta a hegyen az ember

s tele volt izzó kegyelemmel

Átölelte a messzeség.

Fölé hajolt a tüzes ég.

Arcába meleg szél legyintett.

Fölé hajolt a mámor s ihlet.

Fölé hajolt a végtelen

Erő, Szépség és Értelem.

Szemében jóság lángolt s béke.

Nézett lobogva önlelkébe.

S az áthevült sziklák felett

az Istennel beszélgetett.

(Forrás: Ölbey Irén: A béke győzelem Ecclesia 1982.)