Akartam írni róla,

de mindig halogattam Most Ágnes bejegyzése  hozza ki belőlem. Egy ideje én is így vagyok, de azt hittem a hiba bennem van. Nem tudok szörnyű filmeket nézni: durvaság, erőszak, lelki erőszak is, stb. Kínlódok egy ideig, s otthagyom. Mondjuk a fogvicsorgatós, üres főleg amerikai filmeket is, ezek idegesítenek. Kedves Miss Fisheremet is néha lehalkítom, pedig a sorozatot kedvelem.

Azt hittem öregszem, bennem van a hiba, nem bírom a szörnyűséget, a gyötrést, a lelki kínokat. Vagy én vagyok a kényes, s ilyen a világunk? A művészi alkotások, könyvek, filmek ezt tükrözik vissza? S tudom filmek, könyvek, akkor is. Nem hiszem, néha kell más is, ami elvarázsol, felemel, lesimít vagy csak simán kikapcsol. Többnyire a francia filmek ilyenek, vagy úgy oldják meg, hogy az elfogadható is legyen. Még a Tulipánlázzal is kínlódtam, beleélve magam szereplők sorsába. Aztán jött egy új film:

https://videa.hu/videok/film-animacio/feny-az-ocean-felett-drama-fL0Eg1LeAu6AduCF

Ez sem volt habos torta, mégis beleélhettem magam a két anya helyzetébe, a férj hozzáállásába. Bár a kritika leszólta a filmet a rendező korábbi alkotásaihoz képest, azért ez sem volt egy könnyű film. Mihez képest?

S míg gondolkodtam közzétegyem-e a bejegyzést, beugrott e régen látott film. A gonoszság, irigység itt is jelen van, de a szeretet, kiállás is.

https://www.youtube.com/watch?v=xQTemJuweB0