Úgy tudom a blogírásnál nincsenek szabályok, te ezt és ezt így és így írhatod. Aki hatalmas tehetség, aki olyant mutat, hogy ország-világ figyelmére érdemes, úgyis kiugrik, készülnek vele riportok, felkapja a média, esetleg a blog megjelenik könyv formában is. A többiek a szürke eminenciások. Mégis írják, közreadják, mert számukra valamiért fontos.
A blogírás velejárója a nyilvánosság. Így óhatatlanul érkeznek vélemények. S a bloggerek is hozzászólnak mások írásaihoz, így alakul, formálódik egy-egy kicsi közösség. Nincs szabály, így és így kommentelj! Nincs elvárás. Mindenki azt és úgy írja le, ahogy tudja. (Akinek ez nem tetszik, ne olvassa.)
Mégis, azért az embernek éreznie kell meddig mehet el véleménynyilvánításai során. Mikor lép bele a másik ember komfortzónájába, mikor sérti vagy bántja meg. Tegnap olvastam egy hozzászólást, mintha rajtam vágtak volna végig ostorral. A hangnem. A fellebbezhetetlen hang. Nem iskolában vagyunk, ahol a tanár a tekintély, aki figyelmeztet, kioszt és minősít. Engem is bántott meg az illető. Érzékeny ember vagyok. Ahogy érzékeny lehet x, y vagy z is, aki megkapta a beosztását, avagy kiosztását. Pedig az illető nem rossz ember, csak... Mindenkinek lehet véleménye. Viszont, amikor leírja kicsit gondoljon bele annak az embernek a lelkivilágába, akinek ezt írja. Ahogy írtam, nem vagyunk egyformák, sokfelől, és sokféle batyuval érkeztünk ebbe a (blog)világba. Oly jó lenne, ha egymás sikerének, örömének örülnénk, bánatában, fájdalmában osztoznánk, s nem fájdalmat, keserűséget okoznánk a másiknak.
