Járni azt lehetett, vagy 2000 métert felfelé, enyhe emelkedéssel 413 m magasra. (Szidtam a miaszténiás fajtámat, féltem, mi lesz, ha túlhajtom magam? Hogy kerülök le? Mi mindig bennem ez a félelem?) Felértünk, felhőben volt minden, pihentünk, aztán fordultunk visszafelé, jó 40 perces az út. S már hat óra felé járt. Meg volt fenn egy kutya, akivel Zsebi nem fért össze....
A lényeg viszont, hogy gyönyörű erdőben -aminek ősbükkös egy része, amely a 200-210 éves gyertyánnal, magas kőrissel, kocsányos tölggyel természetvédelmi területet alkot - - mentünk felfelé.
Az összeboruló lombok közt a nyíladék mintha repülő madarat formázna.
Eső errefelé is esett. Lehet, hogy az éjjel?
Gombák a bolondabbak közül, legalább jól mutatnak.
Gyönyörű gyökér, egy kert dísze lehetne. Mozdíthatatlanul nehéz volt.
Itt már azt mondtam: soha nem érünk fel, a félsz csak úgy dolgozott bennem.
S akkor megláttuk:
A kilátás amiért érdemes volt feljönni. (Egyébként meglepően sokan voltunk fent késő délután, egy diákcsoporttal még váltottuk is egymást a hegyen, többek közt.)
Badacsony
A Balatonból egy kis ízelítő látvány
A sztupa Zalaszántón
A sümegi vár, s a közeli Rezi várát sehogy sem tudtam fotózni annyira párában volt
Lefelé virágokat láttunk az út mellett (már aminek a fotója használható lett):
S íme a bizonyíték: ez már az ősz!
S a parkoló melletti pihenőhely, vízzel, Zsebi örömére, aki bizony jól elfáradt, s megszomjazott.
Azért, ha meg nem is vigasztalt, de a gondolataimat segített elterelni a kirándulás. Jó kis mászós volt, de megúsztam. Így jár aki nem bízik magában.
Kedves blogolvasók, vannak blogolvasók, eltűntek a hozzászólók.
