Miközben a férjem kórházban volt, s mi beköltöztünk utána, s éppen a szomszéd vitt be minket, két nap múlva szorgalmasan nekiállt s szétvágta, nyeste a diófánkat. Nem csak azt ami füléjük nyúlt, alapos munkát végzett, vágott minden ágat ami elé került, oldalt, hátul biztos ami biztos alapon.
A kérdés: hogy merte, hogy merte a távollétünkben? Ez a legnagyobb aljasság, azt hiszem.
IIlyen lett,s még ősszel, nyáron ilyen volt.Ami miatt vettük,csináltattuk a kiülőt a fa alá felesleges volt, lett, minden árnyat adó ág odalett. Hogy ez a mi fánk? Hogy nekünk is vannak szempontjaink? Nem számított, nem voltunk itthon, hamar lépnie kellett, ezt hívják sunyíságnak.
Bevallom én is léptem, mert ez már harmadszor történt, először "két átnyúló" ágat vágtak le, amiből a fa felének letarolása lett a vége. S épp a szomszéd jött át vigasztani, mikor látta az elkeseredésemet.
Pár év múlva a vő vágott, a hátunk mögött, reggel a nagy munkára mentünk ki. Nagy büszkeségét, hogy milyen ügyes volt a férjem beszólása hűtötte, csak az a baj, hogy az a mi fánk.
Lényeg a lényeg, reggel ahogy sugarazásra elszállította a mentő a férjemet átmentem s megritkítottam a bokraikat. S azt hitték a férjem miatt vagyok elkeseredett. Hát értitek ezt? Mondtam, hogy csak éljék át azt a fájdalmat amit mi harmadszor a diófával. Aztán kitiltottuk őket a kertünkből. A jövőre nézve, Persze elutazhatunk, s a sunyi alattomosság akkor is dolgozhat. A mi kertünkben.a mi diófánkon.
.jpg)
