úgyhogy nagyon fogom magam, nagyon. Igyekszem pihenni, nehogy baj legyen. (A feneség, hogy amiért annyit törtük magunkat, a tuják még mindig az udvarban vannak. Pénteken mondta a favágónk, holnap elviszik. Kedvem lenne felhívni, hogy "mikor van a holnap"?)
Kicsit szórakoztam az este:
Édes november
Nem tudom, ki hogy van vele, ha nagyon mélyen lent vagyok nekem egy-egy tárgy vigaszt ad. A formája, a színe, a szépsége vagy épp az, ami báját vagy bumfordíságát adja. Emlékszem, egy nagy műtétre készültem, már meg is beszéltük, jártam a pesti utcát, s megpillantottam őt. "Ő" éppen egy könyv volt, A szimbólumok titkos világa. Nem volt olcsó, abban az élethelyzetben éppen nem, de a lelkemnek kellett. Nem érdekeltek az anyagi következményei.
Máskor mennem kell. Főleg míg fiatalabb voltam, s a hullámok csapkodtak össze a fejem felett. Családi problémák (az volt dögivel). Ilyenkor mindig utaztam volna, s ez itt a lényeg. A volna, mert nem mehettem, mert ott volt a két gyerek. Néha annyira, de annyira mentem volna, el, messzire. Elrohantam otthonról, el, fel az első buszra, el valahova, el, messzire. Aztán haza kellett mennem, mert, ha anyjuk se lesz, mi lesz velük? S maradtak a krimik. Otthon, úton, buszon, buszmegállóban. Mindenhol, csak el és ki a világból. S emlékszem egyetlen "'zenére", magyar nyelvemlékek lemez, amikor földelik el a halottat, s tán harangoztak. Morbid? Akkor ez nyugtatott meg. Mondom, bitang világ volt ez nálunk akkoriban. Nem csoda, hogy a sok feszültség magával hozta a betegségemet. S az is akkor került nyugvópontra, amikor évek után a fiúkkal magunkra maradhattunk, mert akkor végre nyugtunk lett.
Most ez így jól kijött belőlem. A film hozta ki? Vagy éppen az előzőleg nézett blog oldalán, valami reklámban láttam meg oly rég vágyott kerámiákat? Vagy csak kerámiákat? Amik magukkal ragadtak?
Nem ezek voltak, már tovaszállt, legfeljebb az emlékeket hozta fel. Már ezek is tovaszálltak, leírtam őket.
