Ahogy a vonat Külsővat állomásról Celldömölk felé halad akkora a belvíz, hogy a sín két oldalán szinte tavat alkot. Lassít a vonat is, biztos, ami biztos. Mire a fényképezőgépet elővenném mát úgyis túlhaladunk, a vízről csak az emlék ugrik be. Mikor gyermekként utaztunk erre, mesélte apám, hogy a vasút melletti tó (Őrségben az ekkora "tavakat" tókának hívják), aminek átmérője mai ésszel nem lehetett nagyobb tán tíz méternél sem, vagy ki tudja, távolabb volt, de nem messze a sínektől. Mert, ha messze lett volna, akkor a kisikló mozdony, s a vasúti kocsik hogy tudott volna beleszaladni, s olyan mélyre süllyedni benne, hogy sohasem találták meg?
Tátott szájjal ittuk apám szavait, hallgattuk a mesét, valóságnak fogva fel a fantáziát. Nem hiszem, hogy feneketlen tó lett volna ott, nem hiszem, hogy ha volt is, olyan mély, hogy a vonat beleszaladjon. Gyereknek sokat lehet mesélni, a gyerek hallgatja, elképzeli, elmereng rajta, akár éveken keresztül. Ha arra utazik a vonaton, van mit nézni, keresni, min ábrándozni: mi lenne, ha?
Rég volt a mese, régen megnőtt a gyerek, a mesét mondó apa is kifelé megy az életből. Milyen jó, hogy volt a mese, az apa, van mire emlékezni....
