Amikor szórtam ki a

régi Nők Lapjákat valamelyiket a kezembe vettem, s átfutottam. Egy riportban aláhúzott sorokat találtam. Néha, ha toll van nálam, s vannak értelmes mondatok, többet is aláhúzok.

Akkor jöjjön a mostani: "Nem azért kell okosakat mondanunk, hogy okosabbaknak tűnjünk, hanem, hogy okosabb legyen  a világ általa. Ahogyan nem azért próbál szebb lenni egy nő, hogy ő okvetlenül jobban tetsszen, hanem mert ettől a világ is kicsivel szebb lesz."

Szegő András beszélgetőpartnere Ljudmila Ulickaja volt. Hát nem volt igaza?

Az a baj

hogy nincs itt a férfi, akit szeretek, hogy melegségével lelket öntsön belém

nincs itt a macska, akit szerettem, hogy éjjel jól célzottan landoljon a hátamon, s megfelelő terepgyakorlatok után elhelyezkedjen  a lábamnál, s melegítsen

hogy nincs itt a fiam, hogy segédkertészként némi segítséget nyújtson

így maradtam éjjelre és nappalra magamnak, pihenéses beosztással végzem a kerti munkát

egyetlen segítő segédmunkásom van, Zsebi, mikor guggolok, a lábam közt beújik be, simogatást kérve, ha mozdulok a labda a lábamnál, jelezve, hogy dobhatom neki.

Dobnám, dobnám én, ha tudnám, ha mozdulni tudnék, örülök, ha a tuskóig elvánszorgok, s pihenhetek. (Nem kell itt fene nagy munkálatokra gondolni, csak kicsikre, azt is jól beosztva.) Viszont jó a levegő, süt a nap, fúj a szél. (No, ez már kellemetlenebb!) A tuskón elnyugszom, átmelegszem, s egy utolsó nekifutás hátravan a gyümölcsfák beöntözése. Hátranézek a kert felé,

 

 a nap nyugszik le, átvilágítja a virágzó barackfát, rohanok(!!!) a fényképezőgépért.

 

Mert ugyebár fotózni azt kell, azt mindig kell, míg mozdulni tudok. (Legfeljebb a gép fókusza nem áll be, pedig a nap oly szépen világítja nyugtában meg a krókuszokat. Ugyebár a pillanat művészete...)

Aztán már nincs kint, csak bent. Utolsó mozdulataimmal átolvasom az ismerős blogokat, hozzászólni, ahhoz energia kellene. (Ezért elnézést!) S lefekszem, csak fekszem, mert még gondolkodni sincs erőm.

(A blogbejegyzés erőgyűjtés után készült...)

Szombati virágok

Csukás István: Virágmondóka

Hérics,
hunyor,
iringó,
tavasz vizén elringó,
szellőt űző sarkantyú,
hó-ködmönön karmantyú,
sárga, kék, zöld villanás:
évszakok szemaforjele,
moccanatlan utazás.

Könnyű égnek nekivág,
éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?

Hömpölygő zöld folyamon,
málló talajon,
hasal a nyár ingó békatutajon.
Földi tömjén füstje száll,
csavarodik,
kavarodik,
mintha volna illatos szakáll.

Totyog,
lépked,
ide kipp,
oda kopp,
fehér libatopp.

Erdő mélyén szimatol
nehézszagú gólyaorr,
tudatáig nem hatol:
rajta kívül senki sincs
se közel, se távol,
hiába is szimatol.

Üröm,
pimpó,
rókasás,
kellemetlen útitárs,
üröm: keserű,
pimpó: tikkasztó,
rókasás: kezet-lábat elvágó.

Kapaszkodik pap palástba,
nadrágszárba,
szamár gubanc bundájába,
villog sárgán, rémesen,
a vajszínű ördögszem.
Bár nincs neki diplomája,
mégis nagy a tudománya,
ha itt fáj és ha ott fáj,
meggyógyít a varjúháj.

Lélegzik a tüdőfű,
közben mereng ő,
lélegzéshez legjobb a
hegyilevegő!

Kígyószisz felsziszeg:
ó gegek, ó vizek!
Kornistárnics recseg-ropog:
hol vannak a bombardonok?
Hallgat mélyen, mint a kuka
macskafarkú veronika.

Bokormélyi remete,
szól a pemete:
elsüllyed az új ladik,
ha nincs feneke!
Monilia,
imola,
a nap
estbe
fordula.

Vizenyős félelem,
őszi oroszlánfog,
megretten a nyúlárnyék,
didereg, vacog.
Az ég szürke lesz,
bizony szürke lesz,
s fehér lesz majd a rét.
Esengjünk erősen
újabb tavaszért.

 Ahonnan idemásoltam

Ma eleget kerteltünk, eszembe nem jutott fotózni.Hoztunk, ástunk gyümölcsfákat, mást is terveztünk, hamar este lett. No, meg, aki későn kezd hozzá, hamar abba kell, hogy hagyja. Viszont voltak intézni valók, meg még a betegem is karanténban van.  Így még a maradék szombati virágos fotók, mert oly szépek voltak, igaz ez csak válogatás, de hangulatot azért hoz.

Tó vize

 "Tó vize, tó vize csupa nádszál.

 Egy kacsa,két kacsa odacsászkál."

 Weöres Sándor

E pár sor éppen aktuális volt, lett.

Tó partján jártunk

Várván a  hóvihart összecsomagoltuk Zsebit, s elindultunk a kedvenc horgásztavunkhoz. Itt minden adott volt, amit kedvelün: árnyékok a vízen,  virágszőnyeg a partokon, máshol mocsaras, zsombékos rész gólyahírrel. A fák éppen rügyezni kezdenek, a régi nád bugái még most bomlanak szét. Vadkacsák úszkáltak a tavon, nem zavarták a horgászokat, jól megfértek egymás mellett. Mi is köszöntöttük egymást, s kutyák a kutyákat. Jó levegő volt, napfényecske, mert igazából inkább bujdokolt többnyire, s csend, és nyugalom, nekünk pedig végre két után egy  megnyugtató, kikapcsoló, léleknyugtató együttlét.

Nem először jártunk itt, tavasszal is voltunk már, s azt figyeltem mindig más-más arcát mutatja nekünk. Most ezt a virágnyílósat! Sokat és sokszor fotóztam, s mennyi újat találtam most is.

S a beígért hóvihar, szél, eső nálunk eddig még elmaradt. Maradjon is ez így! Holnapra vár minket a kert. S eddig ez a hétvége oly szép volt (politikamentesen), őrizzük ezt a hangulatot.

A reggel

a buszmegállóban találkozott velem. Én dideregtem, ő biztatott. S milyen igaza lett, ahogy suhant a busz, kelt fel nap, egyből megtelt melegséggel a világ. S  a buszról már egy új ember szállt le. Tele könnyedséggel, hittel és örömmel.

Aki sikál, mindenhol sikál. Benne van a vérében, beleköltözött,  már csak azt veszi észre, hát most is? Itt is?

A virágoskert tisztogatás után kiáltott. Elfordultam, nem akartam, fáradt voltam, majd... S egyszer csak fogtam a kapát, hajoltam, kapáltam, húztam, összegyűjtöttem. Elfáradtam. Ledőltem. A ledőlés volt a hosszabb, nem a munka. Egymást váltogatták, mintha csak együtt tudnának létezni. Estefelé már ledőlés sem volt, már csak kidőlés. Viszont ránéztem a kertre, s azt mondtam: megérte!

S mikor már mozdulni sem tudtam, sem kiegyenesedni rám néztek a barna szemek. A könyörgő szemek. Hajolni kellett, simogatni, sokat simogatni, dobálni, labdázni. Utána már csak azt kívántam a beígért vendég ma ne jöjjön el, jöjjön bármikor, csak ma ne, most ne!!!

A kívánság meghallgattatott, pedig, hogy vártam, hogy készültem.

S mostanában oly sokat mondom: egy fenékkel csak egy lovat lehet megülni. Ma sok lovon ültem ezzel az egy fenékkel.

S egy búcsúmondat: ég az arcom, megkapta a Nap. Oly szép volt ez a nap, nem is vettem észre, hogy tavasz lett. Hogy korán világosodik, később nyugszik le a Nap. Valahogy elmaradt mindez mellettem, másra figyeltem.

Beragyogott mindent, a kertet, a fákat, a bokrokat, meleg volt, átmelegített, túlmelegített. Így volt szép.

(Sokakat olvastam, képtelen vagyok hozzászólni, mára ennyi telt tőlem.)

Mondás

A macska gazdát tart, a kutya simogatót.