Móra Magdolna: A visszaálmodott falu
Ha megállít az árvult Zala-parton
az öreg malom álló kereke
- mit aranyfénnyel koszorúz az alkony,
ha veled együtt lép a hídra le,-
döbbenve látod a csöppnyi falut,
amely egyszerre fogható valóság
és belédsajgó elfeledett múlt….
Míg ragyognak az őszirózsák
s a violák a kiskertek ölén,
a füstöskonyhák kihűlt kemencéjén
végigkúszik az augusztusi fény:
a kormos rőzse benned lobban lángra….
Szobák mély csöndje mozgolódni kezd,
rádöbbensz, hogy a szépen vetett ágyra
sötét árnyékot hogy vet a kereszt.
Belédfájdul, hogy dédanyáid hajdan
füstmarta szemmel ilyen ágyakon
születtek, szültek, vettek búcsút halkan,
és elmúltak egy őszi hajnalon.
Ott állt a teknő, hol kenyérré mozdult
barna kezük közt a hószín liszt,
állt a szövőszék, hol vászonná simult
kenderszálakba ők mintáztak díszt.
Lányok kezétől dús hímzéssel ékes
a párnacsupp s a húsvéti tojás:
konyhájuk rendje némán is beszédes…..
De fagerendák és vesszőfonás,
a kovács-műhely és pálinkás kunyhó
már dédapáink kezéről mesél.
Az ólak is, a kocsiszín és pajta,
hol szénaszaggal színesül a szél,
kútágas gémje és itatóvályú,
hegyen a tóka, hordó és a prés,
a lopótök s a magas, szélesszájú
szüreti puttony, cifranyelű kés….
Míg látod, nézed, sugározni érzed
férfitenyerek érdes melegét.
a százéves, mozdulatlan élet
néma vádjával intőn szól feléd.
A harangláb – mely hűs hajnalon keltett,
sok izzó délben cseppnyi pihenőt
és ünnepnapot örvendezve jelzett,
siratón kitárt kaput, temetőt-,
sirassa el sok füstbeszállt reményét
porló szívüknek, kik itt egykoron
átküzdötték a nyomorúság mélyét,
s már rég pihennek fenn a dombokon.
Legyen e napon költészet, legyen költő kit eléggé mellőzne, (s egy pécsi bloggerina fedezett fel újra pár évvel ezelőtt), s legyen a téma szívemhez is szóló.
