Nem is locsolta, s nem is értettem, rá sem nézett, nem látta, hogy legnagyobb kánikulában hogy sültek meg a levelei? Csurig virággal.Nem látta, nem is nézte, ha nézi, meglátja. Kertész javasolta metsszem meg jól, az sem használt.
Évek múltán, idén kaptam ismét hajtásokat, semmire sem mentek, pedig anno sokat hajtattam belőle. Kitettem a kertbe félárnyékba,
s nyár végére, mikor felkerültek az ablakokba kezdtek magukhoz térni.
Sajnos lassan szobába kellett zárjam őket. Volt amelyik meghalt, leszórta a leveleit, még a háló egyenletes hűvösében lévők maradtak meg. Igen ám, de nézem a minap, valami rágja a leveleket, az egyiken alapos pusztítást végezve. Így halódtak lassan a szobacsalánjaim is,
nem értettem pusztulásuk okát. Nosza, fel az olvasószemüveget, vizit a hibiszkuszon, s fel is fedeztem egy csodálatos, zöld hernyót, tökéletes álcában. Aztán útra kelt szegényem az udvarra, kicsit még ott is segítettem rajta. (Kérdés az az utódlásról gondoskodott-e?)
Most résen kell lennem, figyelnem, remélem, bízom benne kiheveri a rágást, s magára talál, s jövőre, már én is jobb helyen tartva, lesznek újra hibiszkuszaim. S szobacsalánjaim.
