Íme a polc, ami miatt (is) beleszerettem a lakásba. (Férjem nem érti mit eszek ezen a retró szekrényen, hát engem megfogott, leginkább a polcrendszer. Nem vagyunk egyformák. Egyébként nagyon megtervezett az egész, igaz jó pár évtizede, de állja az idők próbáját még mindig. ) A bónuszt még nem is tudtam, van előtte egy pinduri kiskert, lakás hosszan, az erkélyről is kimehetünk oda.
Ami negatívum, de szörnyen az, ilyen mocskos lakást én nem láttam, nem találkoztam így élőben vele. Legalább 15-20 éve nem festették, ez egy dolog, de ráadásul a takarítása is meglehetősen hektikus lehetett, röviden, tömören: mocskos, retkes, nem tudom még mivel fokozhatom. Egyetlen kivétel van, a spejz, na az aztán tökéletes, papírozott, díszcsíkozott, stb. Kinek mi a fontos, de akkor is, egyszerűen sósavval és flóraszepttel és ecetes savval megyek neki minden vizes szereléknek, zuhanytálcának stb, hogy kivakarjam. Semmihez nem lehet hozzáérni, minden ragad. Szegény festő, dolgozhat vele, még ha ez is a munkája.
A lemez a szekrényben maradt. Nem a mi műfajunk. Valószínű az eladóké lehetett.
Fiam cirkuszol velem, én a sajátomat miért nyalom tisztára az átadásra Nem érti: ez az én mértékem, én így tudom, akarom átadni.
