A fenyőnek egyetlen hibája volt, ha ez neki róható fel. Közel ültették ami házunkhoz, kb. 1.5 méterre. Az ágai fölénk, a tető fölé lógtak, súrolták. Ha fújt a szél suhogott , hajladozott. Amikor szállt a kéményből a füst pörkölte az ágait. Veszélyessé vált. S amilyen furcsa szelek, inkább szélviharok fújnak mostanában félő volt, hogy megcsavarják, s a házra lökik. Akkor pedig szakadt volna itt minden.
Aggódtunk, bár az ember ebbe nem gondol bele, nehogy bevonzza, s tán a szomszédok félelme volt a nagyobb. Aztán ahogy a dolgok lenni szoktak, ahogy szóba került a kivágatása véletlenül éppen belefutottunk egy favágásba. Ő csak a szomszédnak vágta, de a minap dobtak be egy szórólapot.... Hát így történt.
Közel két óra alatt elköszöntünk tőle. Olyan érzés ez, mint a mesében: egyik szemünk sír, a másik nevet. Kedves Fenyőfa! Köszönjük, hogy 60 évig velünk voltál! Az árnyat, a látványt, a szépséget, a büszkeséged!
(S még egy köszönet: a favágónak, aki ilyen közelségben, s szőlőlugas mellett szépen eregette le az ágakat, fatörzsdarabokat. Semmi baleset, sérülés, rongálás nem történt. S a szél is csak a vége felé kezdett el fújni. Már későn jött, régi cimboráját nem találta itt....)
