Tavaly tanultam/tanultuk meg a kályhák fűtését. A befűtést, a melegen tartást, az állandó odafigyelést a tűzre. Ugyebár, ha az ember nekifog valaminek (részemről) úgy elmerülök abban, a világ megszűnik a számomra. Hát még a fűtés.... Fejtörést okozott: akkor, ha nincs nagyon hideg ne fűtsek annyira? Viszont az érkezéskori hideget fel kell fűteni, s ez óhatatlanul meleget jelent. Tegnap már csak egy kályhát fűtöttem, azt is kevésbé, így is elfogadható volt a hőmérséklet.
Nehéz egy központi fűtésből (bár mostanában azt is nagyon visszatekerten alkalmazó, nagyon fagyos) embernek átállni egy másik fűtésre, s az abból adódó hőmérsékletre/melegre. Vagy nem hőmérsékletre/melegre? Mert hiába mutat a hőmérő 20 fokot, az ember hőérzete egész mást jelez. Más a kályha közelében, más attól távol. Más az ablak előtt, ahol nekiül üvegezni. (Tudom, s alkalmazom is : öltözzek fel. Akkor is!) Hát, így fűtünk mi!
Évek után álltam neki ismét üveget festeni, kicsit karácsonyi ajándékot készítendő is. Inkább szeretem, mint művésze vagyok, leginkább másolok. Megnyugtat, kikapcsol. S mivel kezdtem ismét? A lehető legbonyolultabb kontúrozással, festéssel. Ablak alatt van az asztal, de sötét. Lámpát kellett égetnem, de verte vissza a fényt. Nem a legjobb így, meg kell találjam a jó megoldást. S meg kell találjuk a megoldást a macskátlanításra, mert ablakot nyítni nálunk nem lehet. Ha nem figyelek oda egy-egy Mózsi landol a frissen mosott, értsd tisztított, kontúrozott üvegemen. A múlkor azt hittem széttörik alatta. Megúszták... Az üveg és a Mózsi is.