A fiam születésnapját ünnepeltük (volna). Számomra elég keserűnek sikeredett. Nem szeretem, ha beszólnak olyan dolgok miatt, amiről végül is nem tehetek. Azt szoktam mondani, töltsenek el egy
holdhónapot a cipőmben, akkor kritizáljanak. Aláásta az egész napom.
Szóval a fiúk ették a tortát, a brassóit, én meg elmentem sétálni, mert megpusztultam az étel látványától. Kb. szó szerint. S ítéljen el bárki, ha ott van előttetek az imádott gesztenyetorta(s ti nem ehettek belőle), hát nem kívánom senkinek. A séta haszna, kiderült a hivatal kijött, s a sötétítő fákat bejelölte, de nem a mi oldalunkon. (Hozzátartozik, a munkahelyen megszoktam mindent szájbarágóan írunk, bizonyos társadalmi rétegek miatt. A társam rövidítette, lényegre törően a kivágandók helyének megjelölését. Nem értették vagy elsiklottak fölötte. Vagy számukra nem volt egyértelmű. ) Péntek délután hivatalba telefonnal próbálkozni lehetetlen. Ekkor már zsibbadt az agyam...
A délutánra már nem emlékszem, feküdtem, kidőlve. S elegem volt a világból. A betegségekből, kb. mindenből.
Viszont megvirradt a mai nap:
Ködben.
Eső után.
(Pók)hálókkal.
Aztán kisütött a nap!
A vetkőző.
Visszatérve lassan az induló, tavaszi pirosokhoz.
