Közel háromnapos szigorú fekvés után a napsütés nem hagyott békén, mennem kellett. Már száz méter után remegni kezdtek a lábaim, viszont, ha már elindultunk, menjünk. Alig vártam, hogy kiérjünk a mezőre, mert ott Zsebit szabadon engedhettem.
Az erdei indítás ez volt. Nem mondok rá semmit. Amikor tavasszal erre jártunk egy volt ház volt kipakolva ide. Nem értettük, mert akkoriban volt a lomok elszállítása. Mindent ledozeroltak egy szakadékba. Minden található ott, minden. Minden. Ez lenne a megoldás? Viszont kihelyezték a táblákat. Az úton pedig gondolom nem látni, ahogy csillognak az apróra összetört csempedarabkák.
Viszont ez a látvány kárpótolt mindenért, a remegő lábakért, itta, szívta magába az ember a fényt, a napsütést, a meleget, az őszi készülődést, a délutánt. A gyógyulást.
