Keresztury Dezső: Nyugati szél
Szél pengéi szelik a rengeteg,
fényittas, hidegen józan eget.
Arany téboly: végsőt lobban a nyár:
az árnyék végtelenbe hull és vége már.
A kétértelmű láng kigyújtja mind,
mi pusztul, él, játék s törvény szerint.
Zöld volt, gyümölcsös nyár a félsziget:
most sűrű árny, testtelen sziluett.
Éhes sirály rikoltozza a kint:
lankán, erdőn nincs rózsás labirint.
Nagy ősz! Bomlott halotti dáridó
s bölcs önzéssel magába forduló
pompa, mely új csiráknak osztja szét
a nap hívó szavát, a nyár tüzét.
Fényt, színt, vágyat, eszmét magába zárt, -
s lehull az éj, mint vérpadon a bárd.
Nézz szembe! Sár lomb hull a semmibe.
A szépség a halál szivárvány-felszine.
Virág, gyümölcs, szenvedély, alkotás:
megrothadó parádé, értelme-nincs tanács.
S hunyd be szemed! Bensőd árnyaiból
az örök folytatódás szava szól:
valami észen, kínon túli hit,
mely nőni, tenni, adni kényszerit.
Keresztury Dezső: Ősz felé
Még forrón süt a nap,
zuhog a verőfény,
de fordul a pillanat,
szürkébb felhő szalad
elforgó egek fakuló mezőjén,
s már rozsdállik a lomb,
hűsebb az éj fuvalma,
rekedten szól a kolomp,
gyűlik a tengeri halma,
s hideg fényben borong
a téli alma.
