Olyan sűrűek a heteim, napjaim írni alig van időm. Esténként kidőlök, elalszom, aztán éjfélkor szemem kipattan, s két óráig kakukkolok.

Hétvégén kint voltam a háznál, csak miután észrevettem, hogy a kenyerem penészes, s már semmi nyitva nem volt, hamar felpattantam a buszra, s hazajöttem. A szívem szakadt meg a kinti csendért, nyugalomért, az állatainkért. Viszont jönnöm kellett.

A szívmegszakadás mellett egy kis légy is került a levesbe. Fűnyírásban kezdők vagyunk, nagy a telek megkértünk a szomszéd révén valakit. Odaállít nekem csont részegen, sajnos későn vettem észre, mert be nem engedem. Ott hömbölgött nekem az udvaron, míg elment. S szerintem a bozótvágót tönkre is tette. Másnap megmondtam neki, egy állatfajtát utálok, de azt teljes szívből: a részeg állatot. Ehhez tartsa magát. Sajnos a hangulatomat megalapozta….

Közben szóltak, hogy a telek hátsó végét a szomszédéval együtt lekerítenék a birkáknak villanypásztorral. Adjuk-e? Dilemma előtt állunk. A másik szomszéd nem adja, ne rágják meg a gyümölcsfáit. Nálunk is van pár gyümölcsfa, a telek nagy, amit gyakorlatilag nem használunk, csak a füvet kell nyíratni. Pénzért, mert életem párja nem minden héten tud jönni, az én erőmet pedig meghaladja. (Hetek óta mennek ki a lábaim alólam, egyszer az orvosi rendelőbe majd beestem, vasárnap reggel sikerült is el/összeesnem. Bolhapiacról jőve a járdaszegélynél „térdeltem le”. A velem lévő kolléganőm megijedt: mondtam neki semmi gond, ez a betegségem, s már nagyon érlelődött. Csak kellemetlen a lenyúzott bőr a térden, lábszáron, a fájdalom. Legfeljebb már tudom, figyeljek a határaimra, s csak addig nyújtózkodjam, míg bírom.)

Közben tanácskoztunk a családdal a birkákról, fűnyírásról, s elmondhatom ez a Molnár, fia meg a szamár esete. Majd hétvégén beszélünk a birkás gazdával, aztán mi is átgondoljuk, s meglátjuk: mit is lépjünk?

Ez a zárójel: reggel nem tudtam a blogra belépni, eltűnt. Most nem tudok címet beírni.  Mi lesz még???