Utólag, de nem utolsó sorban

A kertben időnként soklevelű lóherékre bukkanok. Idén, főleg tavasszal, amikor bizony a szerencsére igen nagy szükség lett volna egyet sem találtam.

 A férjem utolsó napjaiban úgy jött ki, hogy meglehetős megviselt voltam. Többször elindultam hozzá, de vissza kellett fordulnom, kimentek a lábaim alólam. Egy ilyen napon került kezembe dél körül Szögjal rinpocse a Tibeti könyv életről és halálról című, a témát elgondolkodtató módon, nagyon szépen tárgyaló könyve. Kinyitom, a fejezet címe Szellemi segítség a haldoklónak, s ott volt több lepréselt 4 és 5 levelű lóhere. (Majd mutatom a fotót, ha rendszer megengedi.)

Mivel kórházba indultam, s ugyebár visszafordultam próbáltam telefonálni, de a férjem nem vette fel, a központi szám pedig kipattintott. Délután végre kapcsolták az "osztályt", azaz mellékapcsolták. S milyen az élet, a szerencse, egy ismerős ápolónő vette fel. Elmondtam a gondom, s ő felment az osztályra megnézni a férjem.  A lényeget írom, szólt, hogy nincs jól a férjem, próbáljak bemenni. Fuvar keresése, stb.Őt nagyon rossz állapotban találtam, megdöbbentem, nekem nem szóltak az osztályról. Simogatni kezdtem, s mantrázni, hogy induljon el az útján, ez az ő útja, vele vagyunk, támogatjuk. Elsimultak a vonásai, elcsendesedett, egyet sóhajtott, s mint aki elaludt elnyugodott. Örökre.

Tudom, ez intim történet. Amiért leírtam, nem tanulság nélküli, sok szempontból. A "szerencse", a véletlenek(?) , vagy egy felső irányítottság? Ahogy terelődtem, hogy menjek, ott legyek, el ne késsek. Később beszélgettem az egyik ápolónővel, ő mesélte, hogy  azt beszélgették egymás közt, hogy a rengeteg fájdalma, szenvedése ellenére, milyen átszellemült, boldog arccal távozott. (Sajnos sok távozót látnak.)  

 

Átkelés

 

 "... végül mind csenddé leszünk" Jón Kalman Stéfansson

 

Szombat délután férjemet átvezettem egy másik dimenzióba. Sok szenvedés után megnyugodott, pihent, kisimult arccal kelt át, aludt el csendesen. Örökre.

 

 Most szeretem a csendet magam körül, próbálok megnyugodni, mert fizikailag nagyon lent vagyok.

 

„Egyedül. Én egyedül vagyok. Mintha be volnék zárva a csöndbe. A csöndben vagyok otthon. De a csönd akkor se ereszt, ha mennék. Hová? Hát valahová ki. Beszélgetni, játszani. Persze játszom én. (...) És a csönd nekem nem tömlöc, szeretem. De mégis. Ha egyedül vagy, akkor bármi lehetséges. Csak az nem lehetséges, hogy ne legyél egyedül.”

 Esterházy Péter

Zsebi 2006. június 15. - 2021. június 14.

 

Tegnap estefelé Zsebi átsétált a Szivárványhídon. Pár fotóval emlékeznék rá. 10 éve a házzal együtt örököltük, megszerettük, évekig jött velünk az autó hátsó ülésén erdőre, mezőre, s távolabbi helyekre is kirándulni. Úgy sétált fel Tátika várába, hogy az onnan lefelé jövők meg is jegyezték, ez a kutya úgy megy fel, mintha otthon lenne.

 A vakondok és macskák felügyelője volt, előbbi minőségében nálunk nem igazán aratott osztatlan sikert, az ásásai miatt. S falusi sétáinkon minél nagyobb volt a kerítés másik oldalán a kutya, annál jobban ugrott neki, ugatva. Harciasságban nem volt nála hiány.

 

Régi labdázások emléke, már csak megfogta, nem igazán hozta vissza a labdát. Néha kikapcsolt, néha pedig nagyon otthon volt.

 

Őrhelyén a Zsebi kert kapujában

 

 

Aztán tavaly fulladni kezdett, egyre jobban, kiderült, hogy a szívével vannak komoly gondok. Napi háromszor kapott gyógyszert, külön szertartás keretében. Már nem lett a régi, szép lassan fogyott az ereje, csökkentek a megtett távolságok.

Tavaly nyár végi fotó, akkor azt hittük a holnapot sem éri meg. Túlélte, majd egy évig.

Ezek az utolsó erdei fotók, kb. egy éve készültek. Akkor már fáradt, leállt, visszafordult. Többé nem erőltettük ezeket a sétákat.

 Ezek már a napi háromszori kerti séták fotói. Mint engedte ereje, a kert végéig, közepéig jött velem, vagy kinézett, s visszafordult.

 

Nyár elején annyira fulladt, hogy ultrahanggal ismét megvizsgálta a szívét az állatorvos. Megemelte a gyógyszereket, s felajánlotta az altatást, ha megint rosszabbodik az állapota. Felturbózta, ahogy mondtuk. Jó hete kezdett nem enni, nem kikapni kezemből a kipreparált gyógyszeres golyókat, kinézett a kertre, visszafordult. A macskák ott sétálgattak mellette. Ismét befeküdt a bokrok alá, s sokszor fulladt.

Tegnap reggelre 3 lábon sétált ki, aztán csak feküdt, felállni alig tudott. Úgy vágtam le a bokrot, hogy hozzáférjek gyógyszerrel, vízzel. Nem akartunk neki szenvedést. Egyértelmű volt, innen már nincs visszaút. Ölben vittük az autóba, az állatorvoshoz. Miközben a könnyeim nyeltem végig simogattam, legyen könnyű az áttérése. A kert alatt helyeztük örök nyugalomra,  a macskák Pif, Miska, Mózsi, Öregasszonyka társaságába.

 

Kedves Zsebi, nagyon szerettünk, nyugodjál békében.

A halállal

macskaúr elvesztésekor találkoztam először.

 Amikor nagyanyámat temették anyám nem záratta le a koporsót, hogy elköszönhessek tőle.  (Nagyon szerettem őt.) Nem akartam, féltem, hogy elvesztem azt a képet, ami bennem élt. A többi családtagnál már nem szóltak, a távolság miatt inkább a temetésekre értem oda mindig.

Az első halottam macskaúr lett. Szembesülni a lassan megmerevedő testtel, a mozdulatlansággal, a visszavonhatatlannal. Amikor nincs visszaút, csak látok egy testet, akitől, amitől örökre el kell válnom, s ez a test már nem az a test, a szeretett, a kedves, az árnyékom.

Az, aki benne volt már elment örökre. Magával vitte a melegségét, a szeretetét, a rosszalkodásait, pákosztosságát. Azóta nem kell ügyelni, nem kell elpakolni, nem kell takargatni, de az sincs aki köszönt, ha hazaérek, aki az ölemben fekszik esténként, aki a takarómon alszik éjszakánként.

Örülök, hogy hazajött elköszönni, vagy tán itt érte utol a végzete. Hogy elmondhattam neki, mennyire szerettem, s a kertünk végében elhelyezhettük egy fa lalá örök nyugalomra.

Azt is tudom, csak egy macska volt, de számomra A MACSKA.