"Eszembe jut Bachelard könyve, A tér poétikája. … Úgy ír a házról, mint az emberi lélek elemzésének eszközéről. Visszaemlékszünk szobákra, amelyekben laktunk, s ez segít abban, hogy belakjuk önmagunkat. Nagyrészt egyet értek abban, amit a házakról mond. Írja, hogy milyen furcsán „suhan” a napfény, amint bekúszik a szobába, ahol az ember éppen egyedül van…. A ház elsősorban a benne álmodót védelmezi; a házak, amelyek fontosak nekünk, biztosítják, hogy nyugodtan aludjunk a falaik között. A vendégeink, akik egy-két éjszakát töltenek nálunk, azzal köszöntenek az első reggel, hogy elmesélik, mit álmodtak. Általában a gyermekkorukról álmodnak, apás-anyás álmokat mesélnek: „Ültünk a kocsiban, apám vezetett, de valahogy mégis annyi idős voltam, mint most, pedig apám meghalt, amikor tizenkét éves voltam. Túl gyorsan hajtott…”
Vendégeink nagyokat alszanak, mint mi, amikor megjövünk. Ez az egyetlen hely, ahol képes vagyok reggel kilenckor is szundítani egyet. Lehet, hogy ez az, amit Bachelard „mély álom élményéből fakadó nyugalomnak” nevez?
A ház képzete bennem mindig nagyon ősi képekhez kapcsolódott. Bachelardtól megtanultam, hogy azok a házak, amelyek nagy hatással vannak ránk, visszaviszik a lelkünket a legelső házhoz. Én ezt úgy értelmezem, hogy a legelső ház jelenti az „én” legkorábbi élményét is. Különben is a délieknek van egy eddig felfedezetlen génjük, amely azért a meggyőződésükért felelős, hogy a hely maga a sors. Ahol vagy, az vagy. Minél közelebb állszívedhez egy hely, minél mélyebben van benned, annál jobban összefonódik vele az identitásod, az egész lényed. Az ember sohasem véletlenszerűen választ ki egy helyet – a hely, amelyet választ magának, elárulja mi az, mire valóban vágyik."
Frances Mayes Napsütötte Toszkána c. könyvéből idéztem. Most olvasom harmadszor a könyveit, s idén megjelent az újabb könyv is a toszkánai házról, birtokról, az itteni életről és élményeikről.
Mindennapok Toszkánaban. Sajnos ehhez még nem jutottam hozzá, de nagyon várom!
