Kiugrottunk

Pusztaszentlászlóra a kedvenc tavunkhoz. Szó szerint, mert szomszéd faluban voltunk húst vásárolni. Kíváncsiak voltunk a jégre. Volt, csak a part mentén, a híd lábainál olvadt fel, mint Keszthelyen.  Jó, hogy a kutya nem volt velünk, olvadt a fagy után, beragadtunk volna. Vissza is fordultunk 5 méter után. Nézzétek a fotók, e látványért érte meg odamenni.

 Hadd kérdezzem meg, ti hogy viselitek a telet? Nekem tele van vele a  hócipőm. Szétnyúzott,szó szerint. A MG-m nem kedveli a telet, hát most ki is tesz magáért. Vagy ennyire öregszem? Vagy a frontok? Nagyon nehezen viselem már, s elegem van belőle.

Szentkozmadombján jártunk

 Hirtelen felindulásból ugrottuk el, körbeautóztunk, megcsodáltam, fotóztam  a kereszteket. Rácsodálkoztam a temetőben, hogy e pici falunak milyen sok első világháborús halottja volt. Kiderült, hogy akkor 500 fő élt itt, ma 70 körül. Pedig minden felújítva, falumúzeum, olyan hely amire odafigyelnek. Nagyon. Nagyon. Ez csak gyors séta volt e eldugott kis zsákfaluban, de a környezetét is érdemes lesz majd körbejárni, s megcsodálni vadkörtefáját, melyről pályázatot is hirdettek.

Elmúlt korok kövei

Kinizsi Pál síremléke, eredetileg a kolostorban temették el

 A lenti köveket pedig a kolostorból ásták ki, hozták el.Szívszorító volt látni, hogy mi maradt belőle. A sima köveket felrobbantása után a vár megerősítésére használták fel. A modellek az eredeti állapotát mutatják.

 Íme pár fotó a ""felújításról"

Viszont a benti kiállítások érdekesek, bár eredeti tárgy, stb.  itt is kevés van.

A legkorszerűbb bemutatási lehetőségek felvonultatásával nyert a vár, de az építészeti részét akkor sem tudom elfogadni. Menjetek, nézzétek meg!

Kicsúsztuk az időből, most Tihany lett az elérhetetlen kirándulási cél. (Már ez is évek óta.) Haza indultunk, jó melegben... Aztán betértünk kedvenc vonyarci éttermünkbe a Tó-Vendéglőbe halászlevet enni, aranyáron. Olyan finom volt, hogy így is megérte. S ezzel a kirándulással az éves nyaralásunkat ki is pipáltuk.

 S két fotó a számomra oly kedves Vöröstó két házáról.

Volt egyszer egy

 mesekör. Hosszú éveken át heti egy estébe nyúló délután fejettük a meséket. Ez a csapat "levetkőzött" egymás előtt, óhatatlanul. Aztán elment a vezetőnk, majd én nyugdíjba s szétoszlott a csapat, vagy inkább az első ok miatt? Vagy a kettő egybeesett? Lényegtelen. Fájó és gyönyörű, szembenéző alkalmakat töltöttünk együtt.

Tegnap vírusomból javulgatva, csakazértis, mert egy hete éppen miatta nem indulhattunk, el útra keltünk az Őrségbe. Megjegyzem ez egy bejáratott és szeretett út. Léleklesimító.

Őriszentpéteren az Árpád-kori templomnál kezdtünk,

 

majd jött Pityerszer, s ott a szatócsbolt. Van nekem hosszú évek óta egy macskás kulcstartóm, onnan érkezett az első, aztán a többieket is onnan vásároltam, ha elkoptak, szétszakadtak. Mindig ok egy kirándulásra is. 

Itt pedig egy mesetársba botlottam. Nagy volt az öröm, a viszontlátásé, az emlékidézés, ki, hol és merre van azóta. Meghatódott a macskás kulcstartó történetén. Ő volt az eladó. Hinni sem akarta, hogy ilyen van. Van.

Aztán kiültem az itteni kirándulás másik okára, a mélázó helyemre. Pityerszeren van, a falumúzeum hátsó felén, s egy völgyre néz, majd a túloldali szerre. Először egy ragyogó húsvéton jártam itt, beton, fa padok voltak, s a régi akkor virágzó fákból már csak a csonka körtefa maradt. Most a szemben lévő házakat az azóta növekvő fák lombjai jótékonyan takarták, hiányzott a csorda a völgyből. Ami maradt a csend, békesség, madárdal, jó levegő. S a léleklesimító üldögélés, egybeolvadás a fentiekkel. Még nem volt vagy éppen nem volt ott más érdeklődő. Elmondhatatlan.

S csodák csodája mindezek után a forrón égő fejem lenyugodott, életre keltem, s bírtam a további napot. Érdemes volt kockáztatni, útra kelni.