Fekete Istvánt idéztem, sorra olvasom a könyveit. Nem lehet betelni vele. Szavai, mondatai szépségével, hangulatával, elénk hoz egy letűnt világot is, de azt is amiben élünk, csak nem igazán ismerjük, mert elzárjuk előle a szívünket és lelkünket.
Szeretem, amikor elnézek a kert felé, s látom a kis cikkanásokat. Ahogy leszállnak, felkapják a magot, s felröppennek vele. Tegnap csak ketten voltak, ma már sokan. S ha jól azonosítottam volt egy meggyvágónk is. Verebek még nem. Tudom, csúnya vagyok. Akkor is.
Azért e hideg, rideg reggelben is van egy kis fénysugár, ami felmelegít, ami előrelendít a napra.
