Ma volt az első reggel, hogy ropogó havon

mentem kiengedni a kutyát. Éjjel, s állítólag most is -17 fok van, agyonizgultam magam miatta. Vidáman jött ki a faházból, ment dolgát intézni, futott, s nekiállt enni egy fagyott darab tegnapi ételt. A tálját behoztam melegedni, s volt neki kitéve száraz. Az ő működésük nem emberi mércével mérhető, egyre jobban be kell látnom.

Hallgatom a rádiót, hogy egyre jobban élünk. A hétköznapokban nem ezt tapasztalom. Kinek a hibája? Mikor kijövünk a boltból 8 tétellel, s 8000 forintot fizetve. Ellenőrzöm a cédulát, rendben. Otthon kiszámolom nem a gép tévedett-e? Nem. S a december nem az ünnep miatt hozott súlyos elcsúszást a költségvetésünkben. Szóval, hogy is van ez?
 
S akkor bizonyos gesztus ürügyén eszembe jut hajdani elsős olvasókönyvem egy története: kék színű falevelek. Aki nem ismerné, a kisgyereknek kitörött a zöld ceruzájából a hegy. A szomszédja odaadja neki az ő zöldjét, de elmagyarázza, hogyan is használja. Elkészül a rajz: kék színű falevelekkel. Rákérdez a tanítónéni, hogy a szomszédja miért nem adta oda az ö zöld ceruzáját? Aki közli, ő odaadta. Mire a kék színű faleveles gyermek szájából elhangzik a mondat: szívesen add, hogy el is fogadhassák.

 

 Hogy e történet miért maradt meg bennem, s miért jut eszembe hat évtized távlatából? Ki tudja.

Szomorkás, keserű a bejegyzés? Mondhatnám, ilyen az élet. Azért nézzétek e fotót: süt a nap, ragyog a kert,

 a bimbókban ott az eljövendő tavasz ígérete. Nem adjuk fel, soha.